Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Támogasd a Millát!

Támogasd a Millát!

A Millát továbbra is csak veletek együtt tarthatjuk mozgásban, csak így működik. Csak rátok számíthatunk! Kérjük, ha van rá lehetőségetek utaljátok át egy-két órányi munkabéreteket támogatásként, persze ha nagyobb összeg jön, azt különösen köszönjük!

Köszönettel:

a Milla szervezői

Millamédia Nonprofit Kft. (CIB Bank)
HUF: 10700244-67439111-51100005
HUF IBAN: HU85 1070 0244 6743 9111 5110 0005
EUR: 10700244-67439111-50000005
EUR IBAN: HU43 1070 0244 6743 9111 5000 0005
USD: 10700244-67439111-50100002
USD IBAN: HU22 1070 0244 6743 9111 5010 0002

Egymillióan a magyar sajtószabadságért a Facebook-on

Hirdetés

A rendszer és ellenzéke - Tamás Gáspár Miklós

2012.02.24. 11:21 uj_szerzodes

Így jön létre az az egyedülálló helyzet, amelyben a harcoló felek – a jobboldali kormány, a balközép ellenzék és a „Birodalom”  képviselője, az EU-IMF kettős – halálos ölelésben forrnak össze, miközben egyet gondolnak. Mindhárom pólus megszorításokat akar, költségvetési egyensúlyt, a szociális rendszerek leépítését.

Az egymást gyűlölő „jobb elemeknek” ez a konszenzusa erkölcsileg is egységes abban, hogy a szegénységet a szegények – vagy finomabban: az általános társadalmi felelőtlenség – nyakába varrja, és a társadalmi támogatás (segélyezés stb.) megszüntetésével akarja (a piac közvetítésével és a „kemény munka”, a „vállalkozó szellem” magasztalásával) enyhíteni.

tgm1.jpg

Az év elején "A támogatás ára" címmel közöltünk egy vitaindítót arról, hogy mit tartunk a választók és az Orbán rezsimet leváltani készülő pártok közötti megegyezés új minimumának. A vitában eddig megszólalt többek között Csigó Péter, Rácz AndrásVágó Gábor, és sokan mások (folyamatosan frissülő lista itt ---> ). Most TGM  cikkét közöljük. Továbbra is várjuk a válaszcikkeket írásban a nemzetiminimum@gmail.com címre, vagy videóüzenet formájában a http://alternativelnok.blog.hu/-ra!

A magyarországi „demokratikus ellenzék” – köztudomásúlag – népszerűtlen, annak ellenére, hogy a kormány is népszerűtlen. Mivel ennek az ellenzéknek a legfontosabb alkotóeleme jelenleg a hanyatló liberális sajtó s az általa reprezentált liberális közvélemény, ideje megvizsgálni, mi a máraszerteszét szóródott liberalizmus része a politikai válságban, s melyek is ennek a példátlan helyzetnek az okai a „demokratikus” ellenzéki pártok problémáin túl.

Az egyik ok láthatólag lélektani és intellektuális. Az utóbbi három-négy év éktelen politikai fölfordulása annyira kimerítette a nyilvánosságot, hogy képtelenné vált olyan egyszerű műveletekre, amelyekhez csekély értelmi (elvonatkoztatási és induktív) erőfeszítés szükséges, ezért elmarad a legnyilvánvalóbb jelenségek puszta megnevezése is. Lehetetlennek tetszik bizonyos ügyek következetes, hosszú ideig tartó nyomon követése, pedig ehhez nem kell más, mint némi szorgalom és következetesség.


Mondok példákat. (Egyéb példák: TGM: „Csonkamagyar patológiák”, Mozgó Világ 2011/12, 23-38.) A rendszeres elbocsátásokról csak szórványos hírek jelennek meg, és a közönséget senki nem értesíti róla, hogy Magyarországon ma rendszeres, 1949 óta precedens nélküli politikai tisztogatás folyik. Mintegy ezer elbocsátott közszolgálati újságíró, továbbá sok-sok tisztségéből fölmentett iskolaigazgató, múzeumigazgató, színigazgató, kórházigazgató, intézeti igazgató, több ezer megszüntetett hivatalnoki állás, egyetemek és kutatóintézetek összevonása, zsugorítása, megszüntetése (s ennek ürügyével rengeteg, ellenzékiséggel gyanúsított kutató elbocsátása, visszaminősítése, a magyar filozófusok folytatólagos üldözése), a magyar filmgyártás leállítása, az ellenzéki színezetű, ám magántulajdonú médiák kiéheztetése (ez szintén létszámcsökkentéssel jár): ez az, ami minden különösebb utánajárás nélkül is tudható. A hosszú évek óta jobboldali ellenőrzés alatt álló vidéki városok és nagyközségek helyi szellemi és közéletét már régen megtisztították az ellenzéki elemektől, a helyi államapparátustól anyagilag függő vidéki értelmiséget politikai lojalitásra kényszerítik, vagy kipenderítik az állásából. A politikai tisztogatás a mai magyarországi valóság egyik legfontosabb része – és nem adnak neki nevet. Pedig ez a sötét helyzet egyik fő összetevője, a félelem fő oka.

A romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés, etnikai diszkrimináció változatlan, mégis szinte nyomtalanul eltűnt a sajtóból, kivéve persze a mentegetését az etnicista sajtószervekben. (Jobboldali olvasóinknak: nem, nem gondolom, hogy a cigánykérdésnek a hátrányos megkülönböztetés az egyetlen tényezője; a probléma eredete történeti, gazdasági és szociális, nem elsősorban erkölcsi és politikai. De az utóbbi évtizedek politikája súlyosbította és továbbra is súlyosbítja a problémát; ennek az erkölcsi súlya pedig hatalmas, s ez elől nem futhat el a közvélemény.) A cigánykérdéssel szorosan összefügg, hogy hazánkban van – megnevezetlenül – neonáci terrorizmus (másutt is, sajnos); a romagyilkosságok pöre folyik, s egyetlen hírlapíró tudósít róla néha egy hetilapban. Egyéb újfasiszta merényletkísérleteket is vizsgál az ügyészség és bíróság; a sajtóérdeklődés zéró. (Az antiszemitizmus tartalmi és terjedelmi „fejlődése” az interneten már szóra sem érdemes, a holokausztnak már nem tagadóitól, hanem nyílt helyeslőitől és második kiadásának szorgalmazóitól származó bejegyzéseket a moderátorok a liberális és baloldali szájtokról se törlik – nyilván belefáradtak; túl sok van az ilyesmiből.)

Újabb és újabb tanulmányok, vizsgálatok, fölmérések, közvélemény-kutatások mutatják ki, hogy a terebélyesedő fasisztoid szélsőjobboldal legjelentékenyebb bázisa a jól képzett, nagyvárosi fiatal középosztály és értelmiség, különös tekintettel az egyetemistákra, főiskolásokra. Ezt mindenki tudja (vagy tudhatná), mégis: a középosztályi magyar ifjúság kérdéséről alig esik szó. Ezek a fiatal férfiak gyermekeink és unokáink hivatali elöljárói, tanítói, munka- és házastársai lesznek. Hazánk vezetői, államunk főtisztviselői lehetnek belőlük.

Ha egyáltalán valami, ez aztán indokolná a nyilvános, közös fejtörést. Ennek semmi nyoma.

Tavaly ősszel – a szakszervezeti megmozdulások hatására – átmenetileg előtérbe került a szociális kérdés. Az a benyomásunk keletkezhetett, hogy a magyarországi nyilvánosság végre fölnőtt módra kész szembenézni minden probléma közül a legaggasztóbbal. Nem pusztán a sajtóból, de a mozgalmakból is eltűnt azóta csaknem minden, ami erről komolyan, tájékozottan és felelősségteljesen számolt volna be. A szakszervezetek magukra maradtak, követeléseiket talán elvben támogatják némelyek, de ennek nincs politikai nyoma. A nyugdíjasszervezetek képtelenek a médianyilvánosságba betörni, a munkanélküliek szervezetlenek, a diákmozgalmak, a szülők egyesületei, a nőszervezetek – a nagyközönség szemében – láthatatlanok. A kormánynak sikerült megosztania a szakszervezeteket, ebben is magához ragadta a kezdeményezést, ma az a „szociális” kérdés, hogy a miniszterelnök melyikükkel hajlandó tárgyalni – legalábbis ez a kérdés a médiák szerint.

A lista hosszabb ennél, de nem folytatom.

A civil társadalom új mozgalmai, az új szociális mozgalmak növési fájdalmakkal kínlódnak, közben célkitűzéseik újdonsága és sajátszerűsége gyorsan fakul.

tgm6.jpg

Az ellenzéki térfélen egyedül maradt a világnézetileg hegemón liberalizmus. Ez a liberalizmus már nem az egykori SZDSZ szabadelvűsége, ez a szabad demokraták UTÁNI (sok tekintetben groteszkül posztliberális) liberalizmus. Benne jól megkülönböztethetően érzékelhető egyrészt a kései Kádár-kor technokrata reformizmusa, amely tartalmában mára dogmatikusan neokonzervatívvá változott (ez a lehetőség benne volt már az 1980-as években), másrészt pedig a különféle jogvédő NGO-k Nyugaton tanult fiatal apparatcsikjainak alkotmányvédő s a nemzetközi alapjogi szövegkorpusszal szembeni, alapvetően jogpozitivista beállítottsága. (A régi, a voltaképpeni demokratikus ellenzék öröksége már csak hagyomány, ha az egykori szereplők föl is bukkannak néhanapján itt-ott.)

Evvel a liberalizmussal az új mozgalmak fölöttébb elégedetlenek, de nem állítottak vele szembe úgyszólván semmit.

Ez a végsőkig leegyszerűsített „posztliberális liberalizmus” tartalmában nagyon könnyen összefoglalható.
Morális értelemben ez a fölfogás ünnepli a vállalkozói individualizmust, azaz a saját magára támaszkodó, kockázatvállaló, az állami támogatástól és hitelektől, az eladósodástól idegenkedő, szellemileg önálló, világot járt, autonóm polgárt – ebben megegyezik a Margaret Thatcher politikusi generációja által átalakított konzervatív világnézet képviselőivel, többek között Orbán Viktorral. A „property-owning democracy” (Thatcher), vagyis a kistulajdonosok demokráciája, amely az ismert (és persze félremagyarázott, folklorizált) Max Weber-i szellemben inkább fölhalmoz, mint élvez, amely szívesebben takarékoskodik, mintsem szellemi és gazdasági kalandokba bocsátkoznék, amelytől idegen mind a panasz, mind a lázadó utópia: ez a kései kelet-európai liberalizmus szelleme, amelynek vannak párhuzamai más égtájakon, elsősorban a Tea Party mozgalom az Egyesült Államokban.

Ebből a morális alaptételből következik – világszerte – jó néhány preferencia (ezeket Amerikában konzervatívnak, Európában neoliberálisnak nevezik többnyire, de nem a címkék a leglényegesebbek) a gazdaság- és szociálpolitikában. Az önmagukra támaszkodó, önálló „egzisztenciák” eszményítése egybehangzik a szociális segélyezés iránti ellenszenvvel, „a nagy ellátórendszerek reformjának” (értsd: fölszámolásának) szorgalmazásával, az adócsökkentő populizmussal, tehát: az egyenlősítő újraelosztás ellenzésével, illetve siker esetén: kiiktatásával. „A jóléti állam halott” – jelentette ki (negyvenéves késedelemmel, ha a Nyugatot nézzük, negyedszázadossal, ha Kelet-Európát) Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Semmi mást nem óhajtanak a mai magyarországi liberálisok se, Kornai Jánostól Békesi Lászlóig, Mellár Tamástól és Csaba Lászlótól Oszkó Péterig, Heim Péterig és Hamecz Istvánig – illetve Martonyi Jánostól Bajnai Gordonig és Gyurcsány Ferencig.
Vannak itt napi politikai ellentétek, nem is lényegtelenek (különösen a multinacionális világvállalatokkal és a nemzetközi gazdasági-pénzügyi intézményekkel kapcsolatosak), de a legfontosabbak a retorikaiak. Orbán Viktor miniszterelnök fontosnak tartja az ütőképes, aktív nemzeti államot (amelynek elbocsátja a tisztviselőit, rendőr- és katonatisztjeit), akárcsak eszményképei, Konrad Adenauer, Charles de Gaulle és Margaret Thatcher. De az „állam” kifejezésen mást ért, mint a liberális és liberális-konzervatív nemzetgazdák és állambölcsészek. „Az állam” a mai liberálisok számára – akik mindenekelőtt antiszocialisták és a múlt századi antitotalitárius mítosz foglyai – metafora, amely lényegében az állami újraelosztást jelenti , és nem egyszerűen csak a gazdaságba való állami beavatkozást (hiszen ez a modern korban elkerülhetetlen, különben nem folytathatnánk a gazdaságról politikai vitákat), hanem a tervezést, amely ősbűnnek számít az 1970-es évek óta.

Ebben az értelemben Orbán Viktor teljesen megfelel liberális ellenfelei igényeinek, hiszen ő az állami beavatkozást csak szükség esetén, az általa nélkülözhetetlennek tartott szociális és morális célok (elsősorban a fiatal középosztály megmentése) érdekében véli megengedhetőnek.

Különadók és eseti konfiskálások nem jelentenek etatista tervezést, eltekintve most a rendszeren belüli – problematikus – célirányosságuktól. A miniszterelnök kétségtelenül a saját kezében akarja tartani a gazdaságba való állami beavatkozás eszköztárát (mint minden egyebet is), de ennek a beavatkozásnak a mértéke nem tér el a konzervatív mainstream („fősodor”) eszméitől. Azt „az államot”, amelytől az antietatista és antitotalitárius, humanista reformerek tartanak, Orbán Viktor sem óhajtja megteremteni. Egyszerűen azért nem, mert – akárcsak liberális ellenfelei – semmire se becsüli az egyenlőség gondolatát. A szélsőségesen antiegalitárius és szélsőségesen piacpárti politika jól összefér a represszív állammal (lásd Pinochet tábornok, chilei diktátor és Li Kuan-ju szingapúri miniszterelnök állammodelljét; sietek kijelenteni, hogy nem látok rokon vonásokat Pinochet és Orbán között), amelynek mérsékelt változatát a mai magyarországi jobboldal is igyekszik – meglehetős sikerrel – bevezetni. De ez másik kérdés (mindjárt rá is térek), és ebben persze nincs egyetértés Orbán és a liberálisok között.

A mai magyarországi liberálisok – hiszen ezt nem műveli mindig minden liberális, ez főleg, bár nem kizárólag posztszovjet, kelet-európai sajátosság – önkéntelenül csúsztatnak, amikor összekeverik „az állam” (azaz a redisztribúció és a tervezés) metaforáját az autoritárius, „fölsőbbségi” állam (Obrigkeitsstaat) fogalmával, amely utóbbi igen gyakran (így pl. Tisza István kormányzásának esetében) gazdaságilag liberális volt (némi merkantilista beütéssel). Mivel a mai magyarországi liberálisok, akiknek meghatározó szerepük van a jelenlegi politikai küzdelmekben, még mindig a hidegháborús, antikommunista liberalizmusváltozat letéteményesei, ezt okvetlenül tisztázni kell.

tgm5.jpgFriedrich-August von Hayek nyomán (de őt sajnálatosan vulgarizálva) ezek a liberálisok föltételezik – ezt a hibát hajdan én is elkövettem – , hogy minden egyenlősítő társadalmi reform (újraelosztás, tervezés, államosítás) föltétlenül autoritárius vagy totalitárius állam kialakulásához vezet. (Békesi László volt pénzügyminiszter, egyetemi tanár szerint az egalitárius és az autoritárius állam majdnem ugyanaz…) Amint ezt a nyugat-európai jóléti államok történetéből (1945-79) tudjuk, ez nem így van. A tétel megfordítva sem áll. A fasiszta államokra nem volt jellemző az újraelosztás és a gazdasági tervezés; a vállalati gazdaságpolitikát alárendelték ugyan a politikai (esetükben: háborús) céloknak, de ezt minden hadviselő (vagy csak háborúra készülő) állam megtette annak idején – az evvel együtt járó szabadságkorlátozásokkal – , anélkül, hogy mindegyikük bevezette volna a diktatúrát. Mussolini deflációs, egyensúlyi, takarékossági politikát folytatott az abesszíniai (etiópiai) kalandig. A tőkés társaságok profitja ezekben az államokban egyenletesen nőtt, a reálbér csökkent, a munkanélküliséget az alig javadalmazott hadimunka tüntette el.

Az sem igaz, hogy a redisztribúciós, tervező, államosító rendszerek „a” szocializmust jelentették volna. Az Új Baloldal – 1968 körül – éppen a bürokratizálódó jóléti állam ellen lázadt föl, ellensége a konformizáló, represszív etatizmus volt és a lázadást kasztráló „fogyasztói társadalom”. A történelmi baloldal a szabadpiaci rezsim ellensége volt, amikor az volt hatalmon – az 1930-as évekig – , majd a redisztributív jóléti állam és tervezés ellensége (az 1960/70-es években), amikor az. Stratégiáját mindig az ellenfél természete szabta meg (hol a tervező állam, hol a piac dominanciája).

A marxizmus alapvetően az árutermelő kapitalizmus ellensége, és nemcsak a két legfőbb változatáé külön-külön. A „piacellenesség” épp úgy nem marxista önmagában, amiképpen az „államellenesség” sem az önmagában, holott a kommunizmus fogalma a piacot és az államot is kizárja, nemcsak az egyiket.
Amikor a kiváló Kornai János a marxizmust „piacellenességéért” bírálja, téved. Először is, a marxizmus nem ért véget Marx halálával vagy az első világháborúval. A marxizmus önálló diszciplína vagy műfaj. Ahogyan nem volna helyes a liberális közgazdaságtant Smith, Bentham, Ricardo alapján bírálni – azóta is történt egy s más – , a modern, mai marxizmus ismerete és megértése nélkül se lehet „Marxról” mint olyanról beszélni. Kornai Marx-bírálata Eugen von Böhm-Bawerk, Werner Sombart és Ludwig von Mises kritikájának a hagyományába illeszkedik, de sajnos még mindig (elméletileg) a II. Internacionálé pozitivizmusának és etatizmusának és (politikailag) a sztálinizmusnak a kísértetével viaskodik. Másrészt az „államszocializmus’” alapítója nem Marx volt, hanem Lassalle, bár Marx (az „exoterikus” Marx) sem ártatlan a dologban teljesen. Az újraelosztás, tervezés, államosítás azonosítása a „diktatúrával”, a tekintélyelvűséggel tarthatatlan – bár efelől még bírálható, mellesleg én se vagyok a híve, habár nem liberális alapon nem. De ismétlem: a marxizmus nem „piacellenesség”, hiszen nem barátja „az ideális össztőkés”, az állam tulajdonának se, egyáltalán nem helyesli a termelőeszközöknek a termelőktől elválasztott tulajdonát a tulajdonos jellegétől (magáncég vagy kormányzat) függetlenül. Ezt nem illenék félreolvasni. Ami pedig az elméletet illeti, miként lehet ma Marxot érteni Helmut Reichelt, Hans-Georg Backhaus, Michael Heinrich vagy az „értékkritikai iskola” (Postone, Kurz, Trenkle, Lohoff, Jappe, Meretz stb.) vagy Leibowitz, Lapavitsas, Saad-Filho nélkül – ezt föl nem foghatom. (És nem folytatom a névsorolvasást, bár lehetne.) Varga Jenő óta történt egy s más.

Az „állammonopolista kapitalizmus” (Stamokap) politikailag hibrid elmélete (Új Baloldal + NDK) végső soron Friedrich Pollocktól, a kritikai elmélet (a Frankfurti Iskola) egyik fontos alakjától származik (tőle vette át Max Horkheimer), aki szerint a politika (a mozgalmi állam) dominanciája a piacgazdaság fölött az autoritárius (tekintélyelvű) államhoz, in extremis a fasizmushoz vezet. Az ettől motivált Új Baloldal antietatizmusa teszi érthetővé, miért lett a mozgalom veresége után annyi baloldali radikálisból liberális (ennyiben a ma tucatliberális Daniel Cohn-Bendit és sok, nála értelmesebb egykori elvtársa egyszerre 1968 „árulója” és „folytatója”). Bár nem mindenki, amint látható.

A mai politikai baloldal hasonló egyoldalúságban vétkes. Mivel a pillanatnyi ellenfél „piaci” jellegű, most sokan visszaesnek a redisztributív etatizmusba, amelynek az eszménye a társadalmi igazságosság, amely polgári eszmény. Amikor az „Occupy Wall Street” mozgalom – derék szövetségesünk – azt mondja, hogy az emberiség 99%-át képviseli, az igazságosság évezredes eszményének ad hangot. A kapitalizmus lényegét nem a haszonélvezők számaránya határozza meg. És az igazságosabb, liberálisabb, demokratikusabb kapitalizmus is kapitalizmus.

Mind a kapitalizmus hívei, mind ellenfelei félreértik ellenfeleiket és önmagukat, különösen nálunk. Orbán Viktort a kapitalizmus ellenségének beállítani: képtelen naivság. Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont „kommunistának” beállítani: nevetséges. A kapitalizmus tekintetében, sőt: ennek mai variánsa, a piaci rezsim tekintetében egyetértenek. (Nem becsülöm le a technikai nézeteltérések jelentőségét, de ezek azok, amik: azaz technikai nézeteltérések.)

Így jön létre az az egyedülálló helyzet, amelyben a harcoló felek – a jobboldali kormány, a balközép ellenzék és a „Birodalom” (vagy az „anyaország”, a métropolisz) képviselője, az EU-IMF kettős – halálos ölelésben forrnak össze, miközben egyet gondolnak. Mindhárom pólus megszorításokat akar, költségvetési egyensúlyt, a szociális rendszerek leépítését. Az egymást gyűlölő „jobb elemeknek” ez a konszenzusa erkölcsileg is egységes abban, hogy a szegénységet a szegények – vagy finomabban: az általános társadalmi felelőtlenség – nyakába varrja, és a társadalmi támogatás (segélyezés stb.) megszüntetésével akarja (a piac közvetítésével és a „kemény munka”, a „vállalkozó szellem” magasztalásával) enyhíteni.

A nyomorenyhítés, az egyenlőség, a szociális biztonság meglehetősen szerény követeléseinek a liberális ÉS konzervatív elitek számára négy szinonimája van: (a) osztogatás, (b) ígérgetés, (c) demagógia, (d) populizmus. Ez igen régi dolog, már az ókori demokráciák (így Athén és a római köztársaság) végnapjaiban is így volt. Akkoriban csakugyan fizettek a népgyűlés részvevőinek, gabonát osztottak a plebejusoknak. A „demagóg” kifejezés a néppárt, az akkori demokraták vezetőinek csúfnévvé változtatott, eredetileg pozitív kicsöngésű megnevezéséből származik.

Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz.

Halkan megjegyzem, miközben a legkülönfélébb irányzatú újságok versengve ismertetik a külföldi sajtó Orbán-ellenes (a jobboldali nagyzási hóbort – hiszen a kormány nem az állam, az állam pedig nem a nép – értelmében: Magyarország-ellenes!) publikációinak és külföldi szervezetek megszámlálhatatlan tiltakozásának legapróbb tényeit is, arról csak egyetlen apró betűs hírecske emlékezett meg – a Népszava szerkesztőségéé az érdem – , hogy az Európai Szakszervezeti Szövetség tiltakozott az új Munka törvénykönyve ellen, és európai eljárást is fog ellene kezdeményezni. Pedig ez nagy hatalmú szervezet ám.

A válság és az egyre súlyosabb megszorítások miatt rohamosan szegényedő dolgozók, a kilátástalan helyzetbe került nyugdíjasok és munkanélküliek, az éhező és fázó szubproletariátus, a deklasszálódó és rémült középosztály, a fölső- és közoktatásból kihulló fiatalok csekély érdeklődést tanúsítanak az iránt, ami legtöbb honfitársunk perspektívájából nem más, mint ellentét az uralkodó elitek konszenzusán belül. Ez így persze egyszerűsítés, de nem teljességgel hamis.
De valamennyiünknek okunk van a tamáskodásra, amikor azt látjuk, hogy egységes falanx száll síkra a redisztributív egalitarizmus, a „(koraszülött) jóléti állam” ellen, miközben a perverz újraelosztás – a javak, források és esélyek átcsoportosítása a munkától a tőkéhez, a szegényektől a gazdagokhoz – alig vált ki ellentmondást (pedig ugyanaz az állami kényszer kell hozzá, mint szimmetrikus ellenkezőjéhez), és ha Ferge Zsuzsa netán elkedvetlenedik vagy megbetegszik, amitől isten óvjon bennünket, talán még ekkorát se fog. S ő egyedül ebben a médiasivatagban aligha győzheti. (Alig esik szó róla a nyilvánosságban, hogy a szegénység fő oka az elkerülhetetlenül államfüggő alsó néprétegek, a proletariátusból is kizuhantak körében éppen a perverz újraelosztás, nem a balsors.)

tgm4.jpg

A kimondatlanul (hiszen a „liberális” a mai közbeszédben jobbára zsidót jelent, ami most – enyhén szólva – nem nyerő és nem menő), de úgyszólván egységesen liberális „demokratikus ellenzék” és ellenzéki sajtó nézetem szerint többnyire jogosan bírálja az Orbán-kormány központosító, antipluralista és általában szabadságellenes törekvéseit. A világsajtó – amelynek az a része is élesen bírálja az Orbán-rezsimet, amely amúgy sem az EU, sem az IMF politikáját nem kedveli – történelmileg egyedülálló kampánya a magyarországi antidemokratikus fordulat ellen nagyjából szintén (a jobboldal által fölfújt, jelentéktelen tárgyi tévedésektől eltekintve) jogosultnak tekinthető. (A magyarországi nemzeti jobboldalnak az a – nem tudom, mennyire őszintén hangoztatott – ötlete, amely szerint ezt a kampányt az a honi ellenzék szervezi, amelynek a vezetői az érintett lapoknak a nevét se hallották soha, elég komikus. Az a bájos gondolat pedig, hogy az én füttyszavamra a nagyhatalom Corriere della sera vagy a Der Spiegel vagy a Le Figaro vagy a La Repubblica iderohan, hogy interjút készítsen velem, a világismeret riasztó hiányára utalna, ha netán komolyan gondolná valaki.)


Ismétlem: a liberális bírálatnak rengeteg az érdeme (utalhatok itt például Kis János, Halmai Gábor, Andrew Arato kutatócsoportjának és Sólyom Lászlónak a mély és tárgyilagos Alaptörvény-bírálatára) és sok az igaza. Én itt mégis, éppen a demokrácia tárgykörében, fölvetnék néhány kételyt (amely nem az említettek írásaival kapcsolatos, hanem a közelmúlt sajtópolémiáival).

Különösnek kell tartanunk, hogy a demokrácia védelmével kapcsolatban a magyarországi liberális publicisztika teljesen aggálytalannak látja a képviseleti kormányzat (mint „vegyes rendszer”) arisztokratikus elemeinek a védelmét. Azt tudjuk, hogy ezeket a nem demokratikus elemeket a szabadelvűség alapítói azért látták jónak az első modern alkotmányokba foglalni, mert a közvélemény (a konformizmus, az előítélet, a „tömegszenvedélyek”) szabadságellenes eltévelyedéseitől óhajtották védeni ha nem is a társadalmat, de legalább az úriembereket. Ez méltányolható törekvés, ha valaki úriember. A „fékek és ellensúlyok” nem csak a demokráciát védik, hanem a demokráciától – a nép, ha tetszik: a mob uralmától – is védik az államot, s benne a művelt patríciusok befolyását.
A bírói jogalkotás, amelyet akkora szuverenitással, eréllyel és eleganciával folytatott a Sólyom-féle első Alkotmánybíróság: nem választott, ellenőrizhetetlen, fölülbírálhatatlan és leválthatatlan testület kezébe ragadta a legfölsőbb hatalom nem jelentéktelen részét. A Sólyom-bíróság által létrehozott joganyag jelentős részében, azt hiszem, megérdemli csodálatunkat még akkor is, ha nem nyerheti el mindig egyetértésünket. Mindez nagyszerű, és sok esetben védte meg szabadságjogainkat a választott kormányzatokkal szemben, ám demokráciának csak bajosan nevezhető.

Az se kétséges, hogy a független jegybank ugyancsak sűrűn korrigálta a végrehajtó hatalom időnként vitustáncra emlékeztető, impulzív cselekvési kényszerét, és a kurrens bölcsesség szellemében visszaterelte a tévelygő nyájat a változóan definiált, ám mindig köztiszteletben álló arany középútra. Így egy tanult és előkelő mandarinokból álló intézmény ellenállhat a választott parlamenti többség a választók által instruált szándékainak és óhajtásainak, így a népies hajlandóságok – legyenek bármily dőrék és hirtelenkedők – a híg légbe oszolhatnak. A mandarinok szófukar életbölcsessége imponáló lehet, de kétségtelenül a nép beleegyezése nélkül foglal állást a nép pénzéről, tehát a nép kenyeréről. Tetszetős dolog talán, de aligha demokratikus.
Hasonlóan problematikus, bár megszokott a Legfelsőbb Bíróságnak (a Kúriának), az ügyészségnek, az Állami Számvevőszéknek, az ombudsman(ok)nak, a közszolgálati médiáknak a függetlensége a népakarattól. Mint egykori liberálist, nem kell engem kitanítani annak a veszedelmeiről, hogy mi történnék, ha mindezek fölött átvenné az uralmat a sokaság, a hoi polloi. Hiszen a nép még plebiszcitárius (népszavazási, közvetlen hatalomgyakorlási) szituációkban se közvetlenül ténykedik, hanem a közvélemény alakjában konkretizálódnak szerteágazó nézetei és benyomásai, s ha a közvélemény fölvilágosulatlan, neveletlen, előítéletes, netán paranoia áldozata (ami megesik), akkor egykönnyen árthat önmagának. Ugyanez persze az elitekkel is előfordulhat (már megesett), mondják a demokraták a liberálisoknak, ezért a minél korlátozatlanabb népi akaratnyilvánítást össze kellene egyeztetni a kritikai szellemen nyugvó politikai neveléssel, régiesen szólva: a filozófiával.
Ámde független intézmények híján – kérdez vissza a liberális – ki biztosíthatja e politikai nevelés elfogulatlanságát?

Magam is úgy látom, hogy a képviseleti kormányzat (népszerű álnevén a liberális demokrácia vagy polgári demokrácia) dilemmái megoldhatatlanok, mert a tiszta népakarat kialakítása a társadalom szükségképpen átlátszatlan, torz karaktere miatt nem lehetséges, a fölvilágosodás: utópia, a „tudást” megtestesítő független elitintézmények elfogulatlanságára és tisztánlátására pedig nem létezhet semminő garancia.
Nem új az a tragikomédia, amelyben a választásokon alulmaradt kisebbség a nem választott, független intézményekbe kapaszkodik, és véleményüket orákulumként kezeli, hogy saját szerény pozícióját följavítsa, s elfelejti korábbi durcáskodásait. Minden többség, a mostani alkotmányozó többség pedig különösen, a független, nem demokratikus intézményeket pusztán akadálynak tekinti társadalomátalakító reformmunkájának útjában. Orbán Viktor kormányának ezeket az intézményeket – s az őket fölhatalmazó, alapjogokat is érintő törvényeket – sikerült nagyrészt szétrombolnia, méghozzá a többségi akaratra hivatkozva. Ám a képviseleti kormányzat alatt a többség: nem a nép, hanem a képviselők többsége, maga is professzionalizálódott, elkülönült, szociálisan nem reprezentatív testület. A liberális ellenzék, épp ilyen naivan, „a többség zsarnokságáról” szónokolt, mintha néhány befolyásos képviselő, miniszter, polgármester, hivatalnok, szakértő, üzletember (mekkora lehet a fideszes „elit”? – talán másfélszáz-kétszáz ember) csakugyan a nép vagy akár a közvélemény többségét jelenthetné.
Mindkét fél demokratának érzi magát (más-más meghatározás alapján persze), s az ellenfél húzásaitól a demokráciát érzi veszélyben. Holott egyik se demokrata – az egyik elitista, a másik zsarnoki – , demokraták nincsenek.

Az ellen már bel- és külföldön is szót emeltem (vö. a francia kommunista lapnak adott nyilatkozatom magyar ismertetésével: http://hetivalasz.hu/vilag/tgm-mindenki-aki-nem-fasiszta-vagy-konzervativ-44927/, továbbá a hvg.hu-nak írott ilyen irányú cikkemet (http://hvg.hu/velemeny/20111220_tgm_orban_brusszel_szuverenitas, http://www.presseurop.eu/en/content/article/1351841-let-us-deal-orban) egy sajtóügynökség jóvoltából nyolc nyelven, tíz országban közölték; vö. még: G. M. Tamás: „La Hongrie, laboratoire d’une nouvelle droite” [a címet nem én adtam], Le Monde diplomatique , 2012. február, mintegy 30 nyelven; az eredeti, terjedelmesebb szöveg is megjelent: „Tragedie ungară, farsă europeană”, Observator cultural [Bukarest], 2012. február 17., a baloldali román szájton: http://www.criticatac.ro/14425/tragedie-ungar-fars-european/, „Mađarska tragedija, europska farsa”, Zarez [Zágráb], 2012. február 16., Krytyka Polityczna [Varsó], Mladina [Lubljana], sajtó alatt; remélhetőleg előbb-utóbb magyarul is), hogy hasonlóan az arisztokratikus jogintézményekkel kapcsolatos kételyeimhez, nem szeretném, ha külföldi vagy nemzetközi testületek – amelyeket a magyar nép erre nem hatalmazott föl, legföljebb az észlelhetetlenségig közvetve – döntenének hazám kormányzatának ügyeiben, evvel (még ha az irányt esetleg részben helyeselném is) növelvén a mindenképpen tűrhetetlenül nagy demokratikus deficitet, amely még a költségvetési hiánynál is félelmesebb.

Az ellenzék – amelyet, szegényt, az európai akció valódi szerzőjeként tart számon, remélem, csak tréfából, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és (a maga sajátosan etnikai kifejezésmódjával) a Magyar Fórum és a Magyar Jelen – az európai intézményekkel úgy van, mint a honi elitista jogintézményekkel: velük értékelteti föl a saját kritikai pozícióját, amiként tette ezt korábban a Fidesz is, bár Gyurcsány Ferenc nemzetközi megítélése (holott ezer lap nevezte hazudósnak, idézve magát Gyurcsányt) soha nem volt olyan rossz, mint Orbán Viktoré. A jobboldal ezt látszólag nem érti, de mivel én becsülöm a honi nemzeti konzervatívokat, ezt azért nem hiszem el nekik.

Amikor azt válaszoltam a L’Humanité kérdésére, hogy „nem vagyunk gyarmat”, nem sejtettem, hogy ezt viszontlátom a félmilliós kormánypárti „békemenet” transzparensein. (Gondolom, a fölvonulók erre való tekintet nélkül kupán vágtak volna a föliratos tábla nyelével, ha meglátnak.) Nem fontos. Csakugyan nem vagyunk gyarmat, hanem független állam, amelyben a népnek akkora – azaz csekély – osztályrésze sincsen, amekkora eddig volt. A magyarhoni szabadelvű közírászok azt ismételgetik mostanság, hogy a nemzeti szuverenitás elavult. Meg fognak lepődni. A szuverén nemzatállam már csak azért is tartós fogyasztási cikk, mert a tőke – igen, a globális, a transznacionális tőke – válságmegoldó stratégiáinak kikényszerítője (persze nemcsak erre való, dehogy), hiszen másfajta állam nincs. A „demokráciaexportnak” becézett neoimperialista hadjárat kudarcot vallott. A munkanélkülieket a nemzeti hadseregek, rendőrségek, nemzeti gárdák és „polgárőrségek”, rohamosztagok és milíciák fogják bukolikus, szerény elégedettségre tanítani, ha muszáj, fundamentalista, teokratikus kalifátusokban, ha lehet, békésebb, lazább parlamenti rendszerekben. (Igen, igen, az utóbbiak kellemesebbek, nem mindegy, ki melyikben kénytelen élni.)

Orbán Viktor, Magyarország vezetője is fönn fogja tartani a magyar állam függetlenségét, és teljesen önállóan fogja végrehajtani azt, amit az Erő – amely előtt meghajol, mint mondta; hát persze – megkövetel. Ez persze nem tetszetős, de gazdasági és szociális szemszögből föltehetőleg mindegy. Az egyenlőtlenség és a szegénység mindenképpen nőni fog, és a durva diktatúrás rendszabályokhoz majd mindenki hozzászokik, a földúlt európai közvélemény pedig rájön majd, hogy Magyarország – bár politikai rendszere visszataszító – csak a kínos gondok egyike.

tgm3.jpg

Az ellenzéknek szembe kell néznie avval, amit én a darabontkormány dilemmájának nevezek. Amikor 1905-ben az akkori baloldali (ebben az időben még parlamenten kívüli) ellenzék paktumot kötött a Habsburg-dinasztiával, segítette az alkotmányellenesen, parlamenti jóváhagyás nélkül kinevezett „darabontkormányt” (elnökéről, Fejérváry testőrtábornokról nevezték így) az általános választójog, a sztrájkjog, a földreform, a nemzetiségi jogok – csupa nagyszerű cél – érdekében, akkor évtizedekre magára vonta a „hazaárulás”, a nemzeti illojalitás vádját, szemben a parasztnyúzó, dzsentri vármegyével, amely teljes joggal rótta föl neki az alkotmányos jogszokás durva megsértését. A mai „demokratikus ellenzék” és liberális sajtója az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap föltételeinek teljesítésétől várja a polgári demokrácia, a politikai pluralizmus, a hatalommegosztás helyreállítását, s evvel nagyon erős – bár aligha meglepő – nacionalista reakciót vált ki (megint „rárontott nemzetére”). És a jelenleginél is bénítóbb – gazdaságilag bizonyára kontraproduktív – megszorítások meg a jegybanki függetlenség ügye nem hasonlítható az általános szavazati jog és a földreform ügyéhez, a régi magyar „progresszió” nemes szenvedélyéhez, pedig még ez is rossz módszerhez nyúlt, amikor „fölülről”, Bécsből akarta kikényszeríteni a demokratikus változást, bár tudjuk, hogy az oligarchikus parlamentért akkor nem lett volna nagy kár.
Nálunk – a liberális dominancia miatt az ellenzékben – elképzelhetetlen az, hogy a privatizációk és megszorítások miatt tüntető tömeghez próbáljon meg (nem túl nagy sikerrel) csatlakozni a parlamenti balközép, mint Romániában, ahol haladónak a szociális követelések számítanak, ahogy normális is, nem pedig az IMF és az EU ájtatos tisztelete. A tiltakozók mellesleg megdöntötték a román kormányt, ami szép dolog, de az utód se lesz sokkal jobb.
Nálunk elképzelhetetlen, hogy a válság és a megszorítások miatt a radikális baloldal törjön előre, mint Görögországban. Nálunk, amint azt már többször elmondtam, csak jobboldal van, ilyen jobboldal meg amolyan jobboldal. Kölcsönösen kommunistázzák egymást, ami szintén a jobboldal szokása. Pedig Románia és Görögország is Kelet-Európában van; mi több, Petőfi és Ady hazájában ez a konzervatív egység merőben szokatlan. Ez idegen a nemzeti hagyományoktól.
Ha volna ma autentikus magyarországi baloldal, akkor nemcsak Orbánnal, hanem Barrosóval és Lagarde-dal szemben is ellenállást hirdetne. Én következetesnek tartom magam, amiért a NATO-csúcs elleni, az iraki és afganisztáni mészáros George W. Bush elleni, a gázai segélyflottillát megcsáklyázó izraeli haditengerészet (és kormány), a romániai cigányokat kiűző francia kormány elleni tüntetéseken épp úgy fölszólaltam, mint az Orbán Viktor elleni megmozdulásokon és szakszervezeti demonstrációkon. Az előbbieket a
mai ellenzék láthatólag élcnek vagy szeszélynek tartja; de én nem szeretem a kettős mércét.
A nagyközönség azt látja, hogy Orbán Viktor legalább megpróbálta, hogy mindenféle stiklikkel (magánnyugdíjpénztár-lenyúlás, ágazati különadók, végtörlesztés) kibújjon a megszorítások legrettenetesebb következményei alól. Igaz, zsarnok, véli a publikum, de – ha nem is lehet széllel szemben – azért jót akart. Az ellenzék pedig, úgy látszik, a legszigorúbb szerkezetátalakítás híve: takarékosság a lakosságnak, bónuszok a „befektetőknek”. Az egyetlen párt, amelynek ehhöz láthatólag nem fűlik a foga, az LMP, nem meri ezt nyíltan és világosan kimondani, így is folyton tockosokat kap a liberális médiáktól, amelyek a saját választóit is befolyásolják (ezekbe a blogokat, Facebook-oldalakat, portálokat, levelezőlistákat és az efféléket is beleértem). Az új mozgalmak tanácstalanok.
Tetszik, nem tetszik, el kell ismernem, hogy Magyarországon egyedül az emberi jogi aktivisták következetesek, szilárdak és hatékonyak azok között, akiknek egyáltalán nézeteik vannak a köznapi előítéleteken és primitív gyűlölködéseken túl. Ők is kevesen vannak, és nem túl népszerűek. De ez nagy hagyomány és komoly világnézet. S ezt a kalapot én emelem, aki az alapjogi aktivizmust már évtizedek óta zsákutcának tartom. De a bátorságot, az önzetlenséget és a belső koherenciát becsülöm.


Nem tudom, hogy az Orbán-rezsimet már 2018-ban vagy csak 2022-ben lehet-e leszavaznunk. Addigra a magyar történelem olyanná lesz, amilyenné Orbán Viktor és barátai formálják. Reméljük, hogy az ellenzéket ebben az időben nem az újfasiszták fogják irányítani.

A népet a kormány és az ellenzék elhallgattatja. Nem tudni, hogy a civil társadalom új mozgalmai képesek lesznek-e balra terelni a hivatalos ellenzéket: szerintem nem. A megszorító, elszegényítő triumvirátus (1. kormány, 2. mérsékelt parlamenti ellenzék, liberális médiák, 3. EU, IMF stb.) továbbra is depolitizálja a néptömegeket, amivel egyenesen a szélsőjobboldal karjaiba kergeti.

Autoritárius államokban néha a fölsőbbség magas pártfogásába veszi a műveltséget. Nem tudjuk, megengedik-e a miniszterelnök és hívei, hogy legyen még magyar kultúra, magyar értelmiség, magyar tudomány. Most úgy föst, hogy nem engedik. De talán ha megbizonyosodnak a diadalukról, megenyhülnek egy csöppet, s hagyják dolgozni legalább azokat, akik átállnak vagy azokat, akik legalább politikai ügyekben hajlandók a szájukat befogni. Egyébként pedig a szociális és a szabadságjogi ellenállás leverésének új módozatait látjuk majd. Az ideológia készen áll. Az utcán már „az antifasiszta csőcselékről” ordítoznak. Angyal István végrendeletének értelmében én is a csőcselékhez tartozom.

TGM

Az új politikai minimumról szóló vitában elhangzó vélemények a szerzők sajátjai. Nem feltétlenül egyeznek a Milla szervezői csapat tagjainak véleményével, és valószínűleg nem vágnak egybe a Milla Facebook csoport majd 100.000 lájkolójának ezerféle véleményével. A cikk eredetileg az Élet és Irodalom LVI. évfolyam, 7. számában jelent meg. Az illusztrációk Shuiten & Peeters La Tour című munkájából származnak. 

14 komment

Címkék: tamás gáspár miklós

A bejegyzés trackback címe:

http://nemtetszikarendszer.blog.hu/api/trackback/id/tr914191620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

kedvezményes diák · http://ingyenesonlinejatekok.wordpress.com 2012.02.24. 13:44:53

Hungaria necceserit unum Regem Habsburgorum!!!

Georg Habsburg rex neccesssenus est!

Pro Patria Hungaria!

babel 2012.02.24. 15:40:18

Oké. Némely (nem kevés) részekkel egyet is értek. Ám milyen cselekvési program következne ebből? Nem látom.

Nemetsek Tibor 2012.02.24. 16:37:34

"a különféle jogvédő NGO-k Nyugaton tanult fiatal apparatcsikjainak alkotmányvédő s a nemzetközi alapjogi szövegkorpusszal szembeni, alapvetően jogpozitivista beállítottsága." ez meg mi a lufi?

asz0089 2012.02.24. 17:11:54

@babel: TGM nem kevés javaslattal állt már elő az elmúlt években. Ezek a mai rendszerben a lehetetlen kategóriát képviselik, de ezek nyújthatnák a megoldást. Legalábbis a valódi népképviseletet, demokráciát próbálnák helyzetbe hozni. Az "A küzdelem szépsége" című írását külön ajánlom.

еuropéer 2012.02.24. 18:32:02

@babel: TGM még sohasem állt elő reális cselekvési programmal. Amúgy is az az imidzse, hogy ő egy "elméleti ember", mindenki kedvenc habókos filozófusa, aki ugyan következetlenül csapong vagy hülyeségeket beszél, de legalább érdekesebben ír, mint a legtöbb publicista, úgyhogy nem is kell se valami határozott álláspontot képviselnie, se következetesnek lennie, se gyakorlati ötletekkel előállnia.

еuropéer 2012.02.24. 18:39:45

TGM csak árthat az ellenzéknek, persze nem árt neki, mert senki sem veszi komolyan.

Az IMF és EU elleni uszítás a legnagyobb hiba, amit most TGM elkövethet. Az ellenzék legfontosabb fegyvere pont az, hogy az IMF és az EU (sőt, az USA) segítségével térdre kényszeríthetik az Orbán-kormányt. Ezt a jó külpolitikai kapcsolatrendszert akarná megzavarni TGM. Tisztára úgy beszél, mintha Orbánék ügynöke lenne.

2010 nyarán több realitása lett volna annak, amit TGM ír: akkor volt egy összezuhant MSZP, meg vele szemben egy 60%-os Fidesz és 20%-os Jobbik. Akkor tényleg úgy tűnt, hogy alulról kell építkezni és valami teljesen új pártot kell felépíteni hosszas munkával. Ez ma már nincs így. Az MSZP-DK-LMP együtt 35-40% körüli szavazótábort tudhat magáénak. Egy kis külföldi segítséggel simán nyerő helyzetbe tudnak kerülni. Nincs szükség arra, hogy alternatív mozgalmak feltalálják a kereket: az Orbán-rezsimet leváltó erők már egy "most vasárnapi" választáson is a győzelem közelébe kerülnének, és a választásig még van két év. A külföld pedig kemény nyomás alatt fogja tartani Orbánt. Lehet, hogy csak hetei vannak hátra a kormányának. Szóval amit TGM ideírt, az idejétmúlt, ködevő butaság.

trolololol · http://basszas.blog.hu/ 2012.02.24. 21:39:34

@еuropéer: jaja, majd a zelvtársak moszkvából tudni fogják, mi is a jó nekünk!

hol is hallhattam már ezt...

eastern 2012.02.24. 22:09:13

@еuropéer:
"Egy kis külföldi segítséggel simán nyerő helyzetbe tudnak kerülni."

Khmmm, izé....

Egyébként a dolgok jelenlegi állása szerint még azzal sem.

asz0089 2012.02.25. 01:37:26

Az a baj, hogy TGM rólam gondolhatja azt, hogy csúf gonosz kapitalista sz.rrágó vagyok, de én is az IMF segítsége mellett állok, de én azt vallom, amit TGM is vall, hogy el kellene kezdeni szépen lassan úgy kormányozni, alkotmányozni, választani, hogy idővel ne legyen semmilyen formában szükség ezekre az intézményekre és TGM nem azt mondja, amit az IMF követel, arra talán neki sincs túl sok ötlete, hogy a jelenlegi slamasztikából miként kellene kijönni egészen pontosan, de azt tudja és nagyon jól látja, hogy majd azt követően, miként nem kellene folytatni. Milyen választási rendszer szükségeltetne, milyen valós népképviselet. Azt csodálom, hogy TGM jobban nem hiányolja a valós társadalomismereti oktatást a középiskolákból. Mert itt dőlnek el ma a dolgok, igazából 18-20 éves koráig simán, de még 25-28 éves koráig is bőven el vannak ma a fiatalok, hogy ne érné őket politikai behatás. Hányszor hallhatjuk ma, hogy 'majd akkor politizálj, szólj bele, ha te is melózol, adózol' stb. Miközben az a 18 éves karika nem véletlen a választóknál és ma ők a Jobbik szlengjére kezdenek gerjedni. Ezzel kellene nagyon foglalkozni.
Sajnos a jelenlegi helyzetben egyébként, a választási rendszert illetően, nincs az a helyzet, ahol az ellenzék 2014-ben le tudná gyűrni a Fideszt, még komolyan, egy államcsőd se 'segítene' ezen. Egyszerűen ez az egyfordulós, saját arcra formált kerületes, egyéni választókerületes felülreprezentáltság, simán győzelemhez segíti a Fideszt. Ehhez 1,5-1,8 millió szavazó is elég lesz, annyi pedig bőven lesz a Fidesznek. Hirdetési piac befoglalva, m1 nézettsége nő, szóval mehet majd a reklám ezerrel, tuti a híradót is többen fogják nézni, a propaganda mindig eléri az eredményét. Ahogy TGM is írja, csak 2018-ban (vagy, ha netán valami lenne kicsit hamarabb, ergo 2016-17) vagy utána gondolkodhatunk, 2014 lefutott játszma, nincs itt semmilyen nyugat, nem tesz itt senki, semmit értünk.

еuropéer 2012.02.25. 16:37:56

@eastern: EU-támogatások megvonása, szavazati jog felfüggesztése, IMF-hitel megtagadása a padlór aküldi a forintot, és Orbán egy héten belül lemond. Ha nem mond le, újabb két hét múlva helikopterrel menekülhet, kérdés, hogy hová (Irán messze van, más meg nem fogadná be).

еuropéer 2012.02.25. 16:41:09

@asz0089: Ne butáskodj már.
Ez a helyzet februárban az Ipsos szerint:
Fidesz: 18%
MSZP+DK+LMP 19%

Ha lenne összefogás, már ma megnyerhetne az ellenzék egy választást. Egy kis forintbedöntés, EU-tagság felfüggesztés stb. pedig biztosan el tudja tolni a biztos győzelemhez szükséges 5%-al a szavazati arányt.

eastern 2012.02.25. 20:07:38

@еuropéer:

Ez csak a te vágyálmod.

2012.03.27. 14:51:28

Megszűnt a több évtizedes munkahelyem.
Saját kezembe kellett venni a sorsom alakulását, ezért kezdtem el keresni az interneten. Így bukkantam rá a KMD által kínált lehetősére, melyet mindenkinek ajánlok a mellékelt honlapon:

kmdholding.com/hub3p3a

Szúrófény 2012.12.27. 06:32:32

Botrány, korrupció természetrajza, hagyományos volta.
Szekfű Gyula: Három nemzedékben

Feltűnés és botrányból ritkán következett tisztulás. A közvélemény éber kritikusainak, mikor a korrupció eseteit szellőztették, nem az erkölcsi tisztulás, hanem a kormány lejáratása,Volt a céljuk. A közjogi megoszlás oly férges gyümölcsöket termett, minők Széchenyi legkeserűbb sötéten látását is igazolták. A hatalom birtokában ülő párt kénytelen erkölcsi színvonalát tudatosan leszállítani, szemet hunyni tagjainak erkölcsileg meg nem engedhető gazdagodása, anyagi manipulációi előtt viszont a hatalom birtokából kizárt ellenzéknek minden eszköz jó, hogy ellenfelének morális betegségét minél élesebb formában, a túlzó gyűlölet minél kiáltóbb színeiben vigye a közönség elé s így a kiegyezésre (ma a szocialistákra) minél halálosabb csapásokat mérjen. A korrupciónak ellenzéki kritikája a legjobb akarattal sem nevezhető erkölcsinek. Az ellenzék a kormánytól kiinduló anyagi korrupció ellensúlyozására érzelmi és értelmi korrupciót fejleszt ki, főleg a hírlapirodalom segélyével. Gyűlölködő természetük szabadjára engedve valóságos orgiáit rendezte a sajtószabadságnak. A fórum embervadászatok színhelyévé tétetett, sorsukat a legjobbak sem kerülhették, ki ...
A nemzet immár nem két pártra, de két ellenséges táborra szakadt, melyekben a tétlen gyűlölködés volt a napi munka, míg a polgári kötelesség, vele az állampolgári szolidaritás érzése, mely az abszolutizmus idején megvolt, ismét meglazult.