Az On The Spot riporterei, Cseke Eszter és S. Takács András kedd este a Budapesti Corvinus Egyetem zsúfolásig megtelt nagyelőadójában beszélgettek az egyetemistákkal. A két fiatal digitális újságíró a világot járva készíti doktumentumfilmjeit. Most meséltek. A kezdetekről, a műfajról, bizalomról és hazugságról, hitelességről és megérzésekről. És arról is, miért nem nyúlnak itthoni témákhoz.

Nem fogunk előadást tartani, mert egy-két éve ugyanott ültünk, ahol ti, és nem telt el annyi idő, hogy feljogosítva érezzük magunkat egy előadásra, de bármit kérdezhettek - szólította meg S. Takács András a több mint ötszáz hallgatót, aki nem is kérette magát, és másfél órán át faggatta a fiatal filmeseket. Először a kezdetekről.

Sokan máig nem hiszik el, hogy az On The Spot úgy kezdődött, ahogy: két kiskamerával beszabadultunk a Gázai-övezetbe, itthon suli mellett megvágtuk a dokumentumfilmet, és a Spektrum csatorna megrendelte az első évadot - mondta Cseke Eszter. A műsor első adásai kapcsán sok hitetlenkedő komment érkezett, amelyek arról szóltak, hogy ugye senki sem gondolja komolyan, hogy két magyar fiatal csak úgy odaférkőzik az ENSZ-főtitkárhoz vagy Evo Morales bolíviai elnökhöz, és biztosan komoly apparátus áll a háttérben. Az OTS riporterei szerint a nézők azért kételkednek a médiában feltűnő szereplők igazában vagy szavahihetőségében, mert megszokták, hogy a magyar mainstreamben sok a hazugság.

A megrendezett kukoricalopástól nagyon sokáig lehetne sorolni azokat az eseteket, amikor kiderült, hogy a riporterek és a szerkesztők becsapták a nézőket - mondta S. Takács -, akik szépen lassan, sajnos teljes joggal, teljesen elveszítették a bizalmukat az újságírókban.

Az OTS készítőinek az első évben ezzel az általános nézettel kellett megküzdeniük a hitelességért. Miközben filmjeik hónapról hónapra gyarapították törzsközönségüket a Spektrumon, a BBC és a CNN átvette burmai anyagukat, majd az Európa Tanács is kitüntette őket a munkájukért, és egyre többen lettek büszkék rájuk itthon is.

Ez egy kötéltánc - magyarázták -, és bár igyekszel maximálisan tájékozódni, végül úgyis csak a megérzéseidre kell hagyatkoznod, ha nem szeretnél lezuhanni, a te döntésed, hogy mit kezdesz az információval. Útrakészen álltunk a vízummal a kezünkben Pakisztánba, amikor kiderült, hogy a fixerünket, aki tolmácsolt és segített volna nekünk a forgatáson, fejbe lőtték, amikor egy drogcsempész útvonalat próbált épp feltérképezni. Döbbenten álltunk, és végül nem utaztunk el. Lehet, hogy hiba volt, lehet, hogy életünk legjobb döntése, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

A kérdésre, hogy miért nem forgatnak Magyarországon, azt felelték, hogy több mint négyezer újságíró van Magyarországon, miközben nagyon keveseknek adatik meg, hogy a világ legtávolabbi pontjairól hozhatnak haza történeteket, ezért semmiképp sem adnák fel azt a havi egy órát, amikor ablakot nyithatnak a világra, kicsit görbe tükröt is tartva a nézőknek.

Van egy másik oka is annak, hogy egyelőre nem szeretnénk Magyarországról filmet készíteni - mondta Cseke -, méghozzá az, hogy szeretjük a függetlenségünket, és nem szeretnénk bekerülni semmilyen skatulyába. Márpedig ha itthon bárki bármiről bármit mond, azt rögtön elkönyvelik egyik, vagy másik politikai oldalra, és már nem önmagában mondott valamit, hanem egy politikai tábor oldalán.

Ezt végtelenül megalázónak érezzük - egészítette ki kollégáját S. Takács -, ezért sokszor inkább kussolunk, és mesélünk a burmai helyzetről vagy újabban a törzsekről, tőlük is rengeteget lehet tanulni a normális együttélésről.