A Pussy Riot punkbanda pere fontos kérdések sorát nyitotta meg: vajon hol húzódik a vallásszabadság és a művészi önkifejezés szabadsága közötti határ? Vajon egy politikai szereplőként viselkedő egyház kritikája vallásgyalázásnak minősül-e? Vajon egy ilyen egyháznak nem kell-e éppen úgy tűrnie a kritikát, mint bármely más közszereplőnek?

Egy demokráciában a hívő embereknek és az egyházaknak is el kell tűrniük a kritikát, még akkor is, ha az sértő vagy megalázó stílusban hangzik el. Bár az Iszlám szigorúan tiltja a próféta képi ábrázolását, a dániai muszlimoknak el kellett viselniük, hogy egyes művészek karikatúrákat készítettek Mohammedről. A nagy orosz vallásfilozófus, Bergyajev szerint a „kreatív cselekvés önérték, amely nem ismer maga fölött külső bíráskodást”. Mégis, a művészeti önkifejezésnek igenis vannak jogállami korlátai. Nem tartozik a művészeti szabadsághoz az, hogy aktivisták betörjenek egy templomba és ott engedély nélkül olyan előadást mutassanak be, ami megbotránkozásra ad okot a hívők számára (pl. azt kántálják az oltár előtt, hogy „szent szar”).

A Pussy Riot punkbanda tagjait bármelyik demokratikus társadalomban retorziók érték volna. Ne alkalmazzunk kettős mércét: ha Svédországban egy meleg közösség házában vagy Angliában egy etnikai kisebbség klubhelyiségében került volna sor hasonló rendzavarásra, káromkodó kifejezések kíséretében, az akkor is túllépte volna a véleménynyilvánítás szabadságát és kiváltotta volna a rendőrség intézkedését. Még akkor is, ha maguk az elkövetők csupán formabontó művészeti performance-nak minősítették volna azt az akciót, ami a helyi közösség számára félelemkeltő és megalázó volt.

A hasonlóság azonban csak eddig tart, és itt kezdődnek a lényeges különbségek.

Egyrészt egy fejlett demokráciában az aktivisták nem kaptak volna letöltendő szabadságvesztést, legfejlebb szabálysértési bírságot vagy közmunkát, amiért engedély nélkül használtak egy ingatlant. Az orosz állam reakciója szükségtelen és aránytalan volt, az egész eljárás során pedig nem érvényesültek a lányok tisztességes eljáráshoz, illetve az embertelen, megalázó bánásmódtól való mentességhez fűződő jogai.

Másrészt, egy jogállam eleve nem kerülne olyan viszonyba egyetlen vallási, etnikai vagy szexuális alapon szerveződő közösséggel sem, mint amilyen az orosz állam és az ortodox egyház viszonya. Ez a viszony sokkal inkább teokratikus, és nem demokratikus, így nem jár el becsületesen az, aki a templomi akciót kiragadja annak politikai kontextusából.

Az ortodox egyház kiszolgálja és támogatja Putyin antidemokratikus rendszerét, aktív politikai szereplő, és mint ilyen, közrejátszik a szabadságjogok korlátozásában. Ezért cserébe az orosz állam gyakorlatilag a hivatalos állami vallás szintjére emelte és óriási anyagi támogatásban részesíti – a többi vallási felekezet elnyomása és diszkriminálása útján.

Oroszországban nem csak diszkriminatív regisztrációs rendszerrel nehezítik a protestáns kisegyházak dolgát, de ugyanolyan rendőri módszerekkel zaklatják, üldözik őket, mint ahogy a kommunista rendszer idején – és ezt az üldözést az ortodox egyház papjai támogatják, sőt, maguk szítják. Oroszországban nem érvényesül a vallási- és lelkiismereti szabadsághoz fűződő jog, és ez nem kis részben az ortodox egyház politikai tevékenységének az eredménye.

Putyin és az állami vezetők az ortodox hit bajonkaiként jelennek meg a médiában, és rengeteg pénzhez juttatják az egyházat – cserébe az egyház folyamatos ideológiai támaszt biztosít a rezsimnek. Mikor tömegek tüntettek az utcán a korrupt, a demokráciát megcsúfoló választások ellen, az egyház vezetője, Kirill pátriárka hivatalos szertartás keretében adta áldását Putyinra mint elnökre, ugyanabban a kreml-i székesegyházban, ahol annak idején a cárokat kenték fel. Az orosz egyház ennél jobban már nem is válhatott volna politikai szereplővé!

A Pussy Riot akciója ezek nélkül az előzmények nélkül nem értelmezhető: a helyszín kiválasztása nem azon az alapon történt, hogy az avantgárd művészek a keresztény vallással szembeni gyűlöletüknek akartak volna hangot adni, hanem politikai kritikát szerettek volna mondani egy olyan rendszerrel szemben, ami az egyház tekintélyét a szabadságjogok eltiprására használja fel. Ha a dal szövegét elolvassuk, az éppen az egyház és állam, vallás és politikai közötti romlott viszonyról szól. A bíróság által bizonyítottnak vélt „vallásgyűlölő indítékot” cáfolja az a tény is, hogy a dalban a lányok nem gyalázzák Máriát, hanem éppen hogy imádkoznak hozzá és kérnek tőle valamit, mégpedig azt, hogy szabadítsa meg Oroszországot Putyintól!

Érdemes elolvasni, maguk a lányok hogyan gondolkodnak a kereszténységről: „… a kereszténység, legalábbis az alapján, amit az Ó- és Új-Testamentum tanulmányozása során én megértettem belőle, az igazság keresését és önmagunk folyamatos meghaladását jelenti, a megszokott önmagunk meghaladását. Krisztus nem véletlenül kereste a prostituáltak társaságát. Azt mondta, hogy segít azoknak, akik tévúton járnak és megbocsát nekik, mégsem látom ennek semmi jelét abban a perben, amit ellenünk folytatnak a kereszténység nevében,” írja Nágya. Vajon ezek egy kereszténygyűlölő fanatikus, vagy pedig egy kiforratlan világnézettel rendelkező, igazságkereső fiatal lány szavai? Az egyház legradikálisabb kritikusai a legtöbbször maguk is hívő emberek (gondoljunk csak Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorára). De ugyanígy kérdezhetnénk azt is, hogy a pátriárka bosszúszomja, a megbocsájtás gyakorlásának következetes elutasítása vajon keresztény magatartás-e?ű

Forrás: Millamédia