Elérkezett az idő, hogy komolyan vegyük például egy civil parlament felállításának a lehetőségét. Ha tetszik, egy független, civil, árnyék-parlament felállításának lehetőségét. Meggyőződésem, hogy másként nem törhetjük le a pártok szegregáló hatalmát. Valamikor el kell kezdenünk kilépni a pártok bűvköréből, le kell válnunk róluk, önálló kezdeményezésekkel, törvényekkel kell fellépnünk. El kellene hinnünk, hogy a saját kezünkbe vehetjük a dolgok menetét, hogy a hatalmi központot uralók érdekeivel ellentétben, az állam kezében csak az maradjon, ami feltétlen szükséges, hogy a döntések legnagyobb része meghozható helyi szinteken, az emberekhez sokkal közelebb.
(Power To The People (c/o artbackwash.blogspot))
A múlt hét elején "A támogatás ára" címmel közöltünk egy vitaindítót arról, hogy mit tartunk a választók és az Orbán rezsimet leváltani készülő pártok közötti megegyezés új minimumának. A vitában eddig megszólalt többek között Csigó Péter, Rácz András, Vágó Gábor, Kálmán László, Sarnyai Zsolt, Király Gábor és sokan mások (folyamatosan frissülő lista itt ---> ). Most Hudi László cikkét közöljük. Továbbra is várjuk a válaszcikkeket írásban a nemzetiminimum@gmail.com címre, vagy videóüzenet formájában a http://alternativelnok.blog.hu/-ra!
Amennyiben igaz az, hogy van még, létezik egy demokratikus Magyarország, akkor mindig érdemes gondolkodni azon, hogy miként működik az a szervezettség, amit demokráciának hívunk, és amelyben élünk, annak ellenére, hogy közkeletű az a nézet, hogy ez a jelenlegi a legjobb, ami létezik. Továbbá, ha igaz az, hogy a Fidesz-KDNP, a maga nacionalista populizmusával díszletnek használja a demokráciát, és igazából egypártrendszert épít, akkor fordulóponthoz érkeztünk demokratikus berendezkedésünk történetében, hiszen ha egy párt ilyen mértékben kihasználhatja demokráciánkat, ha az a demokrácia nem tudja magát megvédeni, akkor olyan veszély mutatkozik, ami a demokrácia hitelét ássa alá, és ezzel elveszti jövőjét. Ezért talán időszerű lenne alapjaiban áttekinteni lehetőségeinket, hátha képesek lehetünk hosszabb távra is tervezni.
Pontosabban egy olyan megoldás mellett érvelnék, amelyik lehetőséget teremt, elindíthatja az egész társadalmi rendszer, talán az állam újragondolására, alulról történő újjáépítésére. Teszem ezt annak ellenére, hogy előre tudom, sokan majd megvalósíthatatlan utópiát fognak kiáltani, és a mindig kevés időre hivatkozni, hiszen szándékom szerint az alapjaitól elszakadt demokratikus gyakorlatot szeretném visszacsatolni saját bázisához, amivel – nem tehetek mást – apellálok az emberek cselekvőképességére, és közügyekben való jelenlétére. Tehát olyan területre hivatkozom, amire általában legyintenek. Teszem ezt mégis, mert bízom abban, hogy értelme van a gondolkodásnak, valamint aggódni, és igyekezni bárkinek lehet. Hangsúlyozom, a teljes rendszeren való gondolkodást tartom szükségesnek, naivan, elfogulatlanul, és kritikusan, hiszen úgy látszik, maga a demokrácia ingadozik alapjaiban.
Kiindulópontom egy egyszerű felvetés. Eszerint a nemzet nem egy egységes identitás, hanem egymástól részben eltérő, vagy akár egymással ellentétes identitások hálózata, melyek eredője adja azt, amit nemzetnek hívunk.
Ha ezt a kiindulópontot komolyan vesszük, akkor érdemes megvizsgálni a pártokon alapuló képviseleti rendszert, mint a demokrácia eddig egyetlen elfogadott gyakorlatát. Érdemes, mert a demokratikus gyakorlat devalválódásával párhuzamosan a pártok összességének hitelessége is folyamatos leértékelődésben van. Érdemes, mert reménykedem abban, hogy lassan világossá válik, hogy a pártosodás, a pártok létrehozásának és működtetésének igénye, az identitásképző erők egyike csupán, még akkor is, ha azt sugallják (és mi bedőlünk mindannyiszor), hogy az egész társadalom számára kínálnak megoldást. Érdemes, mert lassan talán egyértelművé válik, hogy a párt, mint olyan, mára már démonikus erőként működik, az érdekek, és az ideológiák mentén megosztja a társadalmat, ráadásul önként szolgáltatjuk ki magunkat neki. Rafinált, és kevésbé rafinált módon használják bizonyos társadalmi csoportok a pártokat arra, hogy a többieket kontroll és elnyomás alatt tartsák, hogy gazdasági pozíciójukat .biztosíthassák.
A pártok, először is, kiürítik, devalválják a fogalmakat, majd elfoglalják a központi végrehajtó hatalmat. Önmagukat először is a néppel, a nemzettel, majd a társadalommal, aztán az állammal azonosítják, miközben lényegük szerint az egésznek csakis része lehetnek, hiszen pártok. Így nem tudják megvalósítani azt az alapvető feladatukat, ami a közjó és a társadalom közötti közvetítésről szól. Ez a közvetítő szerep kifejezetten problematikus, ha a politikai választási mechanizmust, és ezzel együtt a politikailag „ingatagok” és „hallgatagok”, az ide-oda szavazók, és a nem választók jelentős táborát vesszük komolyan.
Érdekes megvilágításba kerül a demokrácia, ha belátjuk, hogy a párt a lehetséges társadalomalkotó identitások egyike, de csak az egyike. Különlegessége és veszélyessége abban áll, hogy leplezetlenül és elfogadottan a végrehajtó hatalom megszerzésére, hegemóniára tör, vagyis az egész nevében, az egész kontrolljára törekszik, miközben csupán egyike a létező identitások megnyilatkozásának. Igaz, hogy igyekszik többféle identitástudatot integrálni, de ezzel egy időben másokat észre sem vesz, vagy egyenesen kirekeszt. Nem is lehetséges az, hogy egy szerkezet integráljon mindent, mert az nagyon gyanús, hiszen az identitás nem csak összeköt, de el is választ, vagyis ugyanannyira meghatározza azt, ami vagyok, és azt is, ami nem vagyok.
A párt egyike azoknak a nyelveknek, melyen megszólalhat az ember, mint a művészet, a tudomány, a hit, a sport, a gazdaság, a szexualitás (stb.) különböző identitásaihoz tartozó, különböző nyelvek. Különösen érdekes az a tendencia, ha már nyelvről beszélünk, ahogy a pártpolitikai kontextusban a bonyolultsági fokok leegyszerűsödnek, ahogy a komplex megközelítések elhalnak, ezáltal a probléma-megoldási kísérletek rendre szegregálnak (lásd művészeti nyugdíjak, és független színházak, ha lehetek önző, stb.). Könnyen belátható, hogy azt, amit például, a művészeti identitások egyik nyelvén fogalmaz meg az ember, nem mindig érthető és értelmezhető a politikai párt nyelvén. Ugyanez történik, sokszor látványosan, a szexuális identitások és a pártok politikai kapcsolatával. A sor bizonyosan folytatható. Az a tény, hogy nem fedik le egymást teljes egészében a politikai pártokhoz köthető, és az egyéb azonosságtudatok, megmutatja, hogy a politikai pártok nem játszhatnának olyan központi szerepet a közéletben, mint amilyenre törekszenek.
Természetesen a törekvés az, hogy a pártok sokszínűsége az identitások sokszínűségét jelenítse meg, de a valóságban ez nincs így, különösen abban az esetben, amikor egy egypártrendszer épül ki a fejünk felett. De egyébként is, egy központi hatalomra törő képződmény, egy párt, eleve nem is tudja kielégíteni azokat az elvárásokat, amiket a szavazók megfogalmaznak magukban, mivel a rendkívül heterogén jellegű voksolók, és a központi hatalom természete éppen ellentétes egymással. Az egyik bonyolult, a másik leegyszerűsítő. Az egyik heterogén és szertelen, a másiknak szüksége van egységre (fegyelemre), és központosított. Az egyik televényszerű rizómát alkot, amely életszerűen pulzál, és legfeljebb csak csomósodik, a másik ehhez képest rigid építmény. Az egyik heterogén voltából adódóan a szélsőségeket, a devianciákat, a nonkonform artikulációkat is magában foglalja, a másik átlagra törekszik. Ebből talán egyértelmű, hogy minél átfogóbb jellegre törekednek a pártok, és minél kevésbé sokszínű rendszert alkotnak, vagyis minél kevesebb párt van jelen a politikai életben, és minél nagyobbak ezek a meglévő kevés pártok, annál nagyobb az esély, hogy képesek legyenek leképezni a társadalmat.
Hatalomra jutva pedig még inkább elzártságba kerül a párt, még korlátozottabb képességekkel rendelkezik, még kevésbé képes lefedni a társadalmi közeget. A hatalom hierarchikus felépítéséből adódóan, a hatalom gyakorlásába tulajdonképpen csak a párt vezető rétege jut el, egy szűk réteg, akik maguk nyilvánvalóan általában szakértelem nélkül kerülnek ilyen pozícióba, de ha mégis rendelkeznek valamilyen szakértelemmel, akkor az speciális, mégis nyakukba szakad minden munka. Természetesen elvileg ezért használnak szakértői gárdát, és az államapparátusban tevékenykedő, elvileg szakembereket, de így is olyan kicsi ez az apparátus, hogy egyrészről nem képes ellátni a feladatát, másrészről viszont – és ez a jellemzőbb – vagy klientúra építésre használják a pártok a pozíciókat, vagy eleve egy kivételezett részterületnek az érdekérvényesítését teszik általuk lehetővé. A felépítmény alsóbb szintjei, minél távolabbiak a központhoz képest, és/vagy minél gyengébb az identitás-kapcsolatuk, annál formálisabb kapcsolatokkal rendelkeznek, annak ellenére, hogy ugyanazon párt tagjai.
Ha jóindulatúan feltételezzük, hogy az adott pártok tényleg a közjó ideája szerint cselekszenek, akkor sem lehetnek képesek minden létező és keletkező identitás befogadására. Tegyük fel, ha meg is valósul a sokszínűség a politikai pártok terén, akkor sem képezhetik le maradéktalanul a létező identitások egészét, hiszen ezeknek egy része nem is akar, nem is tud pártpolitikai nyelven artikulálódni, mégis lehet érvényes. Mindig maradnak olyanok, melyek reprezentáció nélkül maradnak, kirekesztődnek, pedig az identitás lényege szerint törekszik arra, hogy kifejeződjön, helyet kapjon, megélhető legyen. Itt mutatkozik meg az a konfliktus, ami abban rejlik, hogy a hatalom nem képes belátni az általa igazgatott közeget. Ez azt mutatja, hogy valószínűleg van egy olyan határ, ameddig a központi hatalom még ellát, és ami alatt már nem képes differenciálni és kommunikálni, ami szoros összefüggésben van a várható voksok számával, vagyis az érdekkel. Természetesen ez visszafelé is igaz lehet, a határ alól az igazgatott közeg sem tudja átlátni a hatalom elzárt világát, ezért fokozatosan leválik róla, kitermeli magából a politikailag „hallgatagok” és „ingadozók” tömegeit. A másik lehetőség, hogy ez távoli közeg csak egyetlen irányban tudja elképzelni érvényesülését, mégpedig felfelé és a középpont felé. Ezzel olyan nyomás alakul ki a centrumon, aminek megfelelni szinte lehetetlen. Ha pedig nem sikerül, az eredmény mindig egyértelmű: a központ egyre inkább bezárkózik, demokratikus gyakorlata elválik az őt fenntartó alaptól, kitermeli önnön ellentétét, amit arra tanít a módszereivel, hogy legközelebb az addig kirekesztett rekessze ki az eddig kirekesztetőt.
Az állam központi hatalmába jutott pártok kettős elzártságba kerülnek. Elzárja őket a társadalomtól maga a párt, mint rendszer, és elzárja őket az állam is, mint rendszer, hiszen mindkettő hierarchikus természetű. A hierarchia pedig mindig szűri és gyengíti az információt, annak függvényében, hogy az úton, amit megtesz, milyen érdekkörökkel találkozik. Egyeseket beenged, másokat kirekeszt. Mire az információ elér a szűk irányító elithez, addigra lényegesen gyengülhet, egyszerűsödhet és deformálódhat, esetleg arrogánssá válhat. Ebben a hierarchiában a részérdekek és részértékek mennyisége és minősége a kompromisszumok által még tovább szűrődik, egyeseket fel kell áldozni, másokat meg kell változtatni ahhoz, hogy egyesség szülessen.
Különösen igaz ez, amikor a pártok az állami gépezetet működtetik, mivel ez igazi lételemük. Addig úgy tűnhet, hogy a társadalmi bázis felé nyitottak, de amint a hatalomba kerülnek, megkezdődik az elzárkózás, az átláthatatlanság, a pozícióharc, az osztozkodás (stb.), ami azzal jár, hogy vannak olyanok, akik nem kapnak eleget, mások nem kapnak semmit. Talán az sem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a hatalomba jutott párt azt indukálja, hogy az általa elfoglalt államot olyan piacnak tekintsék, ahol a különböző identitásképző erők megpróbálják magukat eladni, természetesen magának a pártnak, és természetesen a másik alternatívájaként, a másik ellenében.
Márpedig az államot a párt arra kapja elvileg, hogy a köz, a teljes köz érdekében működtesse a közösségi rendszereket. Ez pedig elvileg azt feltételezné, hogy az állam a lehető legsemlegesebben valósítsa meg az irányítást, kifejezetten a közjót szem előtt tartva. Ehelyett viszont a párt eleve és felvállaltan ideológiával érkezik a hatalomba, ami végső soron nem más, mint részrehajlás. Jól megfigyelhető, hogy az erős ideológiai rendszerrel rendelkező párt, milyen erős kirekesztő demokratikus gyakorlatot képes folytatni, hogy mennyire nem képes belátni például azt az egyszerű tényt, hogy nem csak két oldal létezik: a mi és a ti, a jobboldaliak és a baloldaliak. Mindez arról árulkodik, megint csak, hogy a párt eleve részérdekeket reprezentál, tehát jogtalan, erkölcstelen (stb.) önmagát irányító, központi szerepre predesztinálnia.
Felmerülhet viszont az a gondolat, hogy az állami apparátust elfoglaló szegény párt rákényszerül az elzárkózásra, mégpedig azért, mert a rendelkezésre álló erőforrások végesek, így választania kell, kiket részesít előnyben, kiket nem. Ilyenkor mindig elfelejtődik, hogy az állam irányítására kiválasztott párt megbízatása nem arra szól, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat úgy ossza el, hogy válogatva a feladatok között egyeseket teljesít, másokat pedig nem, hanem, hogy megossza azokat, vagyis a feladatokat számba véve, csoportosítson. Az állami költségvetésekben, a különböző cégekben és költséghelyeken eldugott költségek, az egymás ellen központilag kijátszott és sakkban tartott pénzügyi területek, a párhuzamosságok, a pénzügyi kereszthivatkozások, mind azt szolgálják, hogy átláthatatlan legyen a rendszer, amelyikben a párt szabadon ügyködhet.
A másik oldalról viszont azt is tisztán kell látni, hogy a pártok létezésének társadalmi igénye nem önmagában való, nem valamiféle gonosz kitaláció. Talán nem tévedés, ha azt mondjuk, hogy egy történelmi nehézségi erő nyilvánul itt meg. A párt a piacon kezdődött. A demokráciák évszázadok óta tartó versenyhelyzetben, szabadpiaci körülmények között szocializálódtak, ami jelenleg is átszövi életünk minden szegmensét. Ez egy végzetes helyzetet teremt: folyamatos és állandóan megújuló konfliktusokat termelünk. Általánossá válik a stressz helyzet, a győzelemre való törekvés, a másik legyőzésének vágya, miközben jól tudjuk, hogy mindennek van egy ellenpólusa is, mégpedig az egymásrautaltság, a kooperáció, és talán egyértelmű, hogy a társadalom, az együttélés számára nem elhanyagolható szempont az egymásrautaltság és a kooperáció aspektusa. Erre lenne hivatva a parlament, mint terep, ami azonban ténylegesen nem a kooperációról szól, hanem sokkal inkább a harcról. Az elnagyolt ideológiai, gazdasági (stb.) koncepciók harcáról. Ezt a konfliktustermelő közeget képezik le a pártok is, különösen meghatványozva a média által, és mint a demokrácia elfogadott, és megkérdőjelezhetetlen alapegységei, lényegükbe kódolva konzerválják társadalmi szinten is a konfliktushelyzetet. Ők működtetik az ideológiák piacát, mi pedig – balga módon – vásárlunk ezen a piacon, vagyis a választáskor voksolunk, mondván „nem találtak még ki jobbat”.
Persze a parlamentnek van egy másik nagyon fontos szerepe is, ami szintén arra szolgál, hogy az alap számára áttekinthetetlen legyen a hatalmi építmény. Ez a törvénykezés, a jog speciális nyelvén megfogalmazott kommunikáció, ami által körmönfontan lehet eldugni az igazi akaratot, kirekeszteni, hazudni, és egyúttal rögtön hivatkozási alapként felmutatni a kirekesztést és a hazugságot, mondván: sajnálom, ez a törvény.
Azonban vigyázni kell, hogy ne essünk a ló másik oldalára sem. A versenyhelyzetben a kiválasztódás fontos folyamatai zajlódnak. A versenyhelyzet, a piac nem önmagában káros. Az a piac válik problematikussá, amelyik nem a valóságról szól, amelyik nem belátható, amelyik nem az emberről szól, ahol a vásárló, eladó és a vásárolt már nem ismerhetik egymást. Amelyik piac elválik saját konkrétumától, amelyik tömegben gondolkodik, az válik vitathatóvá. A túl nagy, a túl átfogó, a tömegben gondolkodó rendszer válik embertelenné.
A fent vázolt problémák sora tehát azt sugallja, mintha a rendszer eleve önmagában hordozná a kudarc csíráját. Mintha a párt alapon megvalósuló képviseleti demokrácia nem lenne képes kielégíteni maradéktalanul a társadalmi szervezettség igényét, sőt, mintha rendszeréből adódóan kifejezetten ösztönzést adna a társadalmi szervezettség hazug kihasználására, kijátszására. Ilyen helyzetben talán érdemes az alapvető rendszereket kritikával illetni, és akár azzal az utópisztikusnak tűnő igénnyel is fellépni, hogy nincs-e igazságosabb, életrevalóbb, mint a pártokon alapuló képviseleti demokrácia. Ekkor sokakban mindig a közvetlen demokrácia merül fel, egyesekben rémálomként, ez azonban ismételten egy végletes megoldás, hiszen ebben az aspektusban nem a személyes identitások játszanak szerepet, hanem a közösségépítő identitások.
Ebben az értelemben tehát a megoldási lehetőségeket, a társadalom szervezettségének mikéntjét, a társadalomhoz a lehető legközelebb kell keresnünk, de úgy, hogy annak szervező erejét is megtartsuk, hogy ne essen megszámlálhatatlan darabra, hiszen az megint csak tömeg. Olyan rendszert kellene felépítenünk, amely nem nagy és átfogó módon kínál identitást (sőt, amelyik ezt teszi az kifejezetten gyanús), hanem lokális és decentralizált rendszerben gondolkodik. Kiinduló pontunk ez volt: a nemzet nem egy egységes identitás, hanem egymástól részben eltérő, vagy akár egymással ellentétes identitások hálózata, melyek eredője adja azt, amit nemzetnek hívunk. Nyilvánvalóan egyetlen olyan terület adódik, amely egyszerre lokális és decentralizált, és mégis kiadja a nemzet egészét, ahol az identitások megjelennek, és még értelmezhetőek, ez pedig a civil társadalom, különösen akkor, ha a pártok privilegizált előjogait visszahelyezzük az őket megillető helyre. Ilyen értelemben a pártok nem mások, mint szintén civil szervezetek, amiket éppen olyan elbírálásban kellene részesíteni, mint a többi civil szervezetet (lásd finanszírozás).
Úgy vélem, két meghatározottság rendszerezi a meglévő civil identitásokat, ezek pedig, furcsamód, éppen lokálisak és decentralizáltak. Az egyik a földrajzi lokalitás, ahol élünk, ahol mindennapjainkat töltjük; a másik a társadalmi lokalitás, a civil-szakmai meghatározottság. A kétfajta beágyazottság nincs mindig egyensúlyban, de valamelyik mindenféleképpen jellemzi az egyént, így a közösséget is. Ezért véleményem szerint, a lokális és decentralizált civil társadalomra épített képviseleti rendszer az, amelyik hatékonyabban nyújthat szervezettséget életünkhöz.
A lokalizáltság ebben az összefüggésben biztosítja azt, hogy még ismerhető, közvetlenül számon kérhető legyen a képviselet. A decentralizáció biztosítja azt, hogy az élet lehető legszélesebb köréhez jusson el a képviselet. A lokális jelleggel érhető el, hogy ne váljon a szervezettség mindent átfogóvá, vagyis hazuggá és arrogánssá, hogy olyan szinten maradjon a képviselet, ahol létező és konkrét visszajelzéseket kaphat, amelyben a kapcsolat a képviselt és a képviselő között még élő maradhat. És ami nagyon fontos: mindkettő biztosítja azt, hogy egyes társadalmi csoportok ne foglalhassák el a rendszert teljes egészében, vagy jelentős részben.
Mindebből az következik, hogy talán elérkezett az idő, hogy komolyan vegyük például egy civil parlament felállításának a lehetőségét. Ha tetszik, egy független, civil, árnyék-parlament felállításának lehetőségét. Meggyőződésem, hogy másként nem törhetjük le a pártok szegregáló hatalmát. Valamikor el kell kezdenünk kilépni a pártok bűvköréből, le kell válnunk róluk, önálló kezdeményezésekkel, törvényekkel kell fellépnünk. El kellene hinnünk, hogy a saját kezünkbe vehetjük a dolgok menetét, hogy a hatalmi központot uralók érdekeivel ellentétben, az állam kezében csak az maradjon, ami feltétlen szükséges, hogy a döntések legnagyobb része meghozható helyi szinteken, az emberekhez sokkal közelebb.
Az már egyértelműnek látszik, hogy a parlament – a hivatalos – egy értelmetlen, kezelhetetlen és felesleges területté vált. Közügyek megtárgyalására, és főleg törvények megfogalmazására alkalmatlanná vált. A pártok évek óta tartó hidegháborúja csúcspontjára jutott, ördögi mivolta a maga teljességében megmutatkozik. Ha nem jelentkezik a civil társadalom szervezetten, akkor érdemben nem fog változni semmi, még ha a választásokon a magukat demokratikusnak mondó pártok győznek is. Fel kell tennünk a kérdést, melyik párt az, amelyik önmagát feloszlatná annak érdekében, hogy Magyarország egy értelmes hely legyen?
Hudi László
Az új politikai minimumról szóló vitában elhangzó vélemények a szerzők sajátjai. Nem feltétlenül egyeznek a Milla szervezői csapat tagjainak véleményével, és valószínűleg nem vágnak egybe a Milla Facebook csoport majd 100.000 lájkolójának ezerféle véleményével.
Az utolsó 100 komment: