Nem tetszik a rendszer?!

Talán nem elég egyértelmű, mi a Milla szocialistákkal kapcsolatos dilemmája.

Kissé indulatosra sikeredett Juhász Péter vitája Vadai Ágnessel és Szanyi Tiborral a minap. Bár ki nem lett volna indulatos, ha Vadai leóvodásozza, Szanyi meg bedobja az elmúlt nyolc év szentistváni, ill. mátyáskirályi interpretációját.

Egyikük sem beszélt tényekről, Juhász viszont a dilemmát megnevezte, amely szerint két állítás van egymás mellett. Egyrészt a szocialisták nélkül nem lehet leváltani Orbánt; másrészt a szocialistákkal nem lehet leváltani Orbánt.

Az állítás tartalma a következő:

A szocialisták jelenleg a legerősebb ellenzéki párt, stabil, egymillió körüli szavazótáborral. Ehhez adódik a szocialistákból kivált DK kb. 150-200 ezer fős szimpatizánsainak a köre. A választási matematika mai állása szerint nélkülük valóban nem tűnik reálisnak Orbán leváltása.

Ugyanakkor a milla számtalan kritikát fogalmaz meg a 2002-2010 közötti kormányzással szemben, és az az álláspontja, hogy már középtávon sem lenne valódi eredmény egy szocialista-DK dominanciával felálló új kormány. Ezért nem támogatna a Milla egy olyan együttműködést, amely a balliberális elit kormányzati restaurálásával járna. Fontos különbség, látszólag Bauer Tamás sem érti: a színpad át nem engedése nem egyenlő az együttműködés kizárásával. Juhász Péter határozottan azt állította, hogy az együttműködésre a Milla nyitott - feltételekkel és garanciákkal.

Ezt az állítást próbálom kibontani.

Szanyi szerint az ezeréves Magyarország történetében nem volt olyan egybefüggő sikeres nyolc év, mint az elmúlt nyolc. Ha ez az állítás igaz, akkor nyugodtan át lehet adni a szocialista elit kezébe a kormányrudat. De nézzünk néhányat a Juhász által hivatkozott adatok közül ugyanerről a nyolc évről.

Mindezt igazolja a Milla és a Védegylet által indított Magyar Polip projekt keretében készült elemzés is, amely szerint 2000-2010 között a magyar gazdaság teljesítőképessége fokozatosan csökkent. A kelet-európai országokkal összehasonlítva is lemaradtunk. És ez a folyamat a gazdasági világválság előtt kezdődött.

Mindemellett a jogállami és demokratikus elkötelezettség is sokszor megkérdőjelezhető volt a vizsgált időszakban. Kis János legutóbbi ÉS-ben megjelent tanulmánya (Az 1989-es Alkotmánytól a 2011-es Alaptörvényig), de akár Bauer Tamás, jelenleg DK-alelnök publicisztikája is kellő adatot szolgáltat erre. A lényeget, azt hiszem, egyszerűen meg lehet fogalmazni: az alkotmányos és demokratikus normák tisztelete sokszor lett másodlagos akkor, ha azok hatalmi érdekkel kerültek szembe (Medgyessy nem mondott le, Gyurcsány nem mondott le, a 2006-os zavargások miatt senki nem mondott le, a jegybanki függetlenséget Gyurcsány is támadta stb). Erre reakcióként a demokráciát és az alkotmányt zsigerből utáló Orbán úgy döntött: a látszatra sem ad, és eltörli a jogállamot. Ami 2002-2010 között feltűnő normasértés volt - mert a kormányzat lényege mégsem a demokrácia és az alkotmányosság szétveréséről szólt, sőt, azt erősítő intézkedések is voltak szép számmal (új ombudsman, Egyenlő Bánásmód Hatóság, Független Rendészeti Panasztestület, a jogalkotásba nem ritkán érdemben bevont civilek stb.) - az 2010 után a norma lett. A dátum egyértelmű cezúra, ezt vitatni tökéletesen értelmetlen.

A dilemma második pontja tehát így szól: hogyan garantálható az, hogy a Fideszt leváltó kormány ne kövesse el azokat a hibákat, amelyekre reakcióként a következő választásokon már nem a Fidesz, hanem a Jobbik kerül hatalomra. Ugyanis nem világos, hogy ha a fenti kritikákat elfogadjuk, akkor miért bízunk abban, hogy ugyanaz az elit nem ugyanúgy fog kormányozni. És érdemes észben tartani: ha nagy küzdelem árán sikerül visszafordítani az országot a demokrácia lejtőjéről, de az így hatalomra lépett kormány nem képes átláthatóan, hatékonyan és a jogállami normákat tiszteletben tartva kezelni az iszonyatos mértékű társadalmi és gazdasági problémákat, akkor évtizedekre el lehet felejteni Magyarországon a demokráciát, mert a túlnyomó többség azt fogja gondolni: hiába próbáltuk meg még egyszer, nem megy ez nekünk.

Sajnos a kép ennél is bonyolultabb, ugyanis a cél nem csak a Fidesz leváltása, hanem az alkotmányosság, a jogállam helyreállítása. Ehhez pedig kétharmad kell. Ha nem lesz, a Fidesz azonnal robbantani fogja a közjogi rendszerbe elhelyezett bombáit. Emlékszünk, egy népszavazással mennyit sikerült bénítaniuk a kormányon. Gondoljuk végig, mit tudnának kezdeni a képviselők negyede által kezdeményezhető előzetes normakontrollal, amelyről a politikai kinevezett alkotmánybírák döntenek, mit tenne Áder János (nem írna alá semmit), mit tenne a Költségvetési Tanács (nem hagyná jóvá a költségvetést, ami az Országgyűlés feloszlatásához is vezethet), mit tenne a Polt Péter által vezetett ügyészség (nem nyomozna akkor, amikor kellene, és fordítva), és így tovább. Nem elég megverni a Fideszt, megsemmisítő vereséget kell rá mérni. Erre azonban a balliberális tábor egyedül nem képes (és nem is lenne helyes, mert akkor a Fidesz egypárti alkotmányát felválthatná egy újabb, immár a jobboldal konszenzusát nem bíró alkotmány). Ezért olyan együttműködésnek kell létrejönnie az ellenzéki erők között, amelyre azok is szavaznak, akik ha be is látják, hogy teljes elitváltás nem lesz, arra azért reményt és ígéretet kapnak, hogy az előbbi évtized kormányzati hibáit nem követik el, és 2018-ban nem azon kell majd gondolkodni megint, hogy hova költözzünk Magyarországról.

Ha a fenti állítások elfogadhatók, akkor érthető talán, hogy miért mondja azt a Milla, hogy feltételekkel és garanciákkal lehet csak együttműködni a szocialistákkal. Nem azért, mert finnyás, nem azért, mert olyan hülye, hogy nem látja, a szocialisták nélkül nincs kormányváltás. Nem is azért, mert moralista. Pláne nem azért, mert nem akarja leváltani a Fideszt.

Azért, mert azt szeretné, ha az új kormányról a szocialista szavazókon kívül más is el tudná hinni, hogy az képes hatékonyan kormányozni, hogy a hatalmat nem bosszúállásra használja majd fel, hogy képes integrálni konzervatív politikai szereplőket is (Ángyán, Sólyom, Mellár stb.), ami biztosítja, hogy a Fideszben csalódott konzervatívok is – jobb híján, de a realitásokat mérlegelve nyugodt lélekkel – támogathatják. Az új alkotmányt az alkotmányhű jobb- és baloldalnak együtt kell megalkotnia, és lehetőleg együtt is kell kormányozniuk.

Hogy lehet-e ilyen együttműködés, az kb. egy év múlva már látszani fog. Hogy kéne, az biztos, mert ez az egyetlen kiút.

Disclaimer: a szerző a Milla aktív szervezője, de véleménye semmilyen tekintetben nem tekinthető a Milla álláspontjának.

Kedves Majtényi László!

Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook csoport (Milla) szervezőiként először is szeretnénk megköszönni, hogy az EKINT munkatársai közérthető és iránymutató diagnózist készítettek az elmúlt két év alkotmányos ámokfutásáról. Biztosíthatjuk, hogy saját eszközeinkkel megpróbáljuk elősegíteni a jogállam helyreállításának politikai feltételeit. Szakmai-alkotmányjogi kérdésekben mélyen egyetértünk az elemzés megállapításaival. Ön a véleményünket is kérdezte, a szöveghez szorosan kapcsolódóan fogalmazódtak is meg kérdéseink, mégpedig az alábbiak:

1. Azt írta a megkeresésében, hogy a demokrácia híveinek szóló ajánlatát az EKINT a demokratikus pártoknak és mozgalmaknak küldte meg. Milyen kritériumok alapján minősült egy címzett demokratikusnak?

2. Az EKINT szerint nem maradhatnak hivatalban a jogállamban elfogadhatatlan szabályok alapján megválasztott politikai kinevezettek. Szabad-e a jogállamot úgy helyreállítani, hogy a független intézmények élére formálisan alkotmányosan (kivétel persze Péterfalvi) megválasztott vezetőket eltávolítják? Hogyan egyeztethető össze a független intézmények vezetőinek mandátumuk lejárta előtti eltávolítása a jogállamisággal?

3. Az EKINT elemzéséből kétségtelenül új alkotmány elfogadásának szükségessége következik. Milyen eljárásban lenne biztosítható az új alkotmány legitimitása?

Forrás: NOL/Marabu

Az első kérdés számunkra, „millások” számára különösen érdekes. Közismert, hogy az MSZP és a jelenlegi DK vezetőinek kormányzati tevékenységével kapcsolatban megfogalmazott kritikák sokszor a pártvezetők demokratikus és jogállami elkötelezettségét is kétségbe vonták. Medgyessy D-209-es botránya, a 2006-os zavargások idején elkövetett tömeges jogsértések, a tömeges és mechanikus letartóztatások, a gyülekezési jog rendőrségi korlátozásai (pl. Bukta-ügy, Pride-felvonulás tiltási kísérlete, vagy a Kossuth téri kordon), a romákat az élet minden területén érő intézményes hátrányos megkülönböztetés mind-mind jellemezték ezt az időszakot. Ezek nem természetes velejárói a demokráciának. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a szocialista-liberális koalíció a jogállam intézményeit nem számolta föl, sőt azokat esetenként meg is erősítette. Előremutató lépés volt például a jövő nemzedékek ombudsmanának megválasztása, a Független Rendészeti Panasztestület felállítása, kísérletet tettek az oktatási integrációra, és persze uniós kötelezettség alapján létrejött az Egyenlő Bánásmód Hatóság is. A dilemma adott: hogyan tud a súlyos erkölcsi terhet hordozó politikai párt hozzájárulni a jogállam megújításához, elismerve azt is, hogy a „nemzeti együttműködés rendszere” és a szocialista párt kormányzása között egyenlőség jelet semmiképpen nem lehet tenni.

A második kérdés egy olyan jogállamisággal kapcsolatos dilemma, amely – ha eljön az ideje – számtalan vitát válthat ki, még azok körében is, akik az EKINT diagnózisának minden betűjében egyetértenek. Az EKINT szerint nem maradhatnak helyükön az egyetlen párt által megválasztott alkotmánybírák, az alkotmányellenesen eltávolított Legfelsőbb Bíróság elnöke helyébe lépett Kúria és OBH elnök, a szintén egypárti delegáltakból álló NMHH, az uniós jogba is ütközően eltávolított Jóri András helyébe lépett Péterfalvi Attila, stb. Ez nehezen egyeztethető össze bármilyen koherens jogállamfelfogással, de kétségtelen, hogy jogállamot pártfunkcionáriusokkal működtetni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A válaszra ezért valamikor szükség lesz, hasznos lenne mielőbb elkezdeni annak keresését.

A harmadik kérdés evidensen arra utal, hogy a kétharmados szabály önmagában nem tudja biztosítani az alkotmányozás legitimitását, a jelenlegi Alaptörvény legitimációs hiánya ezt ékesen igazolja. Azonban nem világos, hogy mi lenne a követendő eljárás egy új alkotmány elfogadása során.

Megkeresését még egyszer köszönjük, az Intézet munkájához további sok sikert kívánunk.

Budapest, 2012. október 9.

A Milla szervezőinek nevében
Juhász Péter

Nem egy vágykép, de adatokkal igazolható tény, hogy a politikai bizonytalanok és az új pártok, mozgalmak szimpatizánsai a politikai tér azonos szegletén helyezkednek el. De kik alkotják a politikailag bizonytalan internetezők óriási tömegét? Többek között például a Fidesz kiábrándult szavazói. A Fideszt az elmúlt év során otthagyta szinte minden olyan szavazója, aki az európai értékrendszerrel azonosul. Azon szavazók között, akik 2012-ben is kitartanak a Fidesz mellett, mindössze 13%-nyian vallják magukat európainak. Ezzel szemben a Fideszt 2011 eleje óta elhagyók 52%-a európainak tartja magát. Az online társadalom egészében 40% a magukat európainak vallók aránya. Az EU elleni szabadságharc eredményeképpen a Fidesz mai bázisa leginkább egy Európa-tagadó pártéhoz hasonlít. A helyzet extremitását jól érzékelteti, hogy még az EU-zászlót égető Jobbik táborában is találunk 25%-nyi „európait”. 

A „régi-új jobboldal pólusa” az online társadalom 31%-át szólítja meg, a „szocialista baloldal pólusán” pedig 15%-nyi szavazót találunk. A többiek, vagyis az online társadalom 54%-át kivető tömeg alkotja a „demokratikus megújulás pólusát”

Néhány keresetlen szóval sikerült sokakat megbántanom. Előre bocsátom, nem ez volt a célom. Kérem őket, ne legyenek megbántva.

Őszintén szólva meglepett, hogy ennyi ember megsértődött azon, amit írtam. Ha visszanézem a most 600 kommentet, a következő dolgok miatt sértődtek meg emberek:

• Méltatlan összevetni a brit birodalom szétesését és Magyarország feldarabolását. India egy gyarmatbirodalom alávetett állama volt, míg Horvátország "a magyar állam szerves része".
• Méltatlan rinyálásnak nevezni az összetartozás napján a megemlékezést.

Ezekre szeretnék szépen sorban válaszolni.

Igazuk van azoknak, akik szerint nem összemérhető a két esemény. Nem is ezeket mértem össze, hanem a történelmi traumára adott mai reakciókat. Mindkét esemény a helyi szemszögből nézvést egy olyan történelmi trauma, ami egy évszázados status quo radikális és visszafordíthatatlan felbomlásával szükségszerűen bekövetkezik. Ne gondoljuk, hogy az angolok egy laza „easy come, easy go”-val intézték el a (kitelepült angolok, írek, skótok, stb) által belakott észak-amerikai kontinens elvesztését.  Talán a mostani felháborodottak is látták az Európa történelmét bemutató izgalmas animációt, ami alapján kiderülhet, hogy az európai történelem igazságtalan terület- és emberveszteségek szoros egymásutánisága. A történelem a trianonihoz hasonló traumák végeláthatatlan sorozata.

Márpedig ha ez így van, akkor a kérdés az, hogy milyen identitást lehet egy ilyen traumára építve felépíteni, megélni?

Ez azért is kulcskérdés, mert a posztot övező felháborodás azt jelzi, hogy a magukat baloldaliként, liberálisként definiáló barátaimtól a kuruc.info közönségéig sokakat a legmélyebb érzelmeiben, az identitásában, a magyarságában sértettem meg. Más szóval ezen barátaim, honfitársaim számára Trianon és a magyarság elválaszthatatlanul összefonódik. A mai nap arra is figyelmeztet, hogy nem csak a személyes történetek szintjén, de állami szinten is összefonódik a kettő.

Márpedig -és ez lenne a poszt lényege–, történelmi sérelmekre és traumákra nem lehet, és nem is érdemes modern, a 21. században érvényes egyéni és nemzeti identitást építeni.

Nem csak azért nem lehet, mert a traumára, az elszenvedett igazságtalanságra épített identitásból csak a vendetta következik, de azért sem, mert ennek az identitásnak egyszerűen nincs jövője az Európai Unió keretei között.

Aki ugyanis Trianont meghatározó identitásképző elemnek tartja, az a határokkal van elfoglalva egy határok nélküli világban. Aki egy évszázados igazságtalanság emlékét ápolja, az  - és ez sajnos különösen igaz erre a helyzetre – szerintem nem lesz képes az itt és most kérdéseiről bármit mondani.

Az itt és most kérdése ugyanis az, hogy hogyan lehet mindeggyé tenni, hogy valaki Romániában, Szlovákiában vagy Magyarországon él románként, németként, székelyként, cigányként vagy szlovákként.

Hogy mit jelent az autonómia egy nemzetállamok utáni világban.

Hogy mit jelent a kisebbségi lét bárhol Európában.

Hogy mit jelent az, hogy nyitva vannak a határok, pontosabban, hogy nincsenek határok, és ki-ki ott él, alapít céget, dolgozik, ahol kedve tartja.

Hogy mit jelent a nyitott határok miatt felerősödő elvándorlás, legyen szó Magyarországra települő erdélyi magyarokról, vagy Németországba települő magyarországiakról.

Hogy mit jelent magyarnak lenni, ha az nem a vér, és ahol a partikuláris történelmi sérelmet, ha tetszik, ha nem, felülírja a kényszerű egymás mellett élés, és az európai közös gondolat.

Sajnos ezeket a kérdéseket a Trianon évfordulóján megtartott nemzeti összetartozás napja nem segít megválaszolni. Ha valamin, akkor ezen érdemes mérgelődni.

Bodó Balázs

Ui.

Ha engem megkérdeznek a magyarságomról, azt mondom, hogy szerintem magyar az, ha egy szlovák egy lengyel tábornok vezetése alatt az életét áldozza egy túlnyomó részt németek és románok lakta város határában a szabadságért. Ha már mindenképpen az a kérdés, hogy „mi a magyar”. Meg ez: 

Ui 2.: A politikai haszonszerzésből elkövetett nemzeti/etnikai alapú identitáspolitika a személyes traumákra, a feldolgozatlan, kibeszéletlen családi történetekre építve szakít sok részre minket magyarokat, minket, európaiakat, és ebben nem különbözik Trianontól. Ha ebbe a hibába estem volna - nem rosszindulatból, puszta empátiahiányból - azért elnézést is kérek.

Egy többlépcsős unortodox igazságszolgáltatási reformra van szükség, amely lehetővé teszi a társadalmi elvárások becsatornázását a büntető igazságszolgáltatásba.

(Képünkön a társadalmi elvárásokra közvetlenül reagáló igazságszolgáltatás látható.)

A Klubrádió helyett nyertesnek nyilvánított pályázat hozzáférhető részeit elolvasva hirtelen rájöttünk, hogy miért nem sikerült a Millának megértetnie a kormánnyal és a Médiahatósággal, hogy mi a bajunk a médiatörvénnyel. Minden bizonnyal nem fogalmaztuk meg elég jól az észrevételeinket. Talán olyan nyelvet használtunk, amit a Médiahatóság nem ért. A pályázatból kiderült, milyen nyelvet ért és díjaz a Hatóság, így most kísérletet teszünk arra, hogy ezen a nyelven is elmondjuk a médiaszabályozást érintő kritikánkat. 

Az On The Spot riporterei, Cseke Eszter és S. Takács András kedd este a Budapesti Corvinus Egyetem zsúfolásig megtelt nagyelőadójában beszélgettek az egyetemistákkal. A két fiatal digitális újságíró a világot járva készíti doktumentumfilmjeit. Most meséltek. A kezdetekről, a műfajról, bizalomról és hazugságról, hitelességről és megérzésekről. És arról is, miért nem nyúlnak itthoni témákhoz.

Nem fogunk előadást tartani, mert egy-két éve ugyanott ültünk, ahol ti, és nem telt el annyi idő, hogy feljogosítva érezzük magunkat egy előadásra, de bármit kérdezhettek - szólította meg S. Takács András a több mint ötszáz hallgatót, aki nem is kérette magát, és másfél órán át faggatta a fiatal filmeseket. Először a kezdetekről.

Sokan máig nem hiszik el, hogy az On The Spot úgy kezdődött, ahogy: két kiskamerával beszabadultunk a Gázai-övezetbe, itthon suli mellett megvágtuk a dokumentumfilmet, és a Spektrum csatorna megrendelte az első évadot - mondta Cseke Eszter. A műsor első adásai kapcsán sok hitetlenkedő komment érkezett, amelyek arról szóltak, hogy ugye senki sem gondolja komolyan, hogy két magyar fiatal csak úgy odaférkőzik az ENSZ-főtitkárhoz vagy Evo Morales bolíviai elnökhöz, és biztosan komoly apparátus áll a háttérben. Az OTS riporterei szerint a nézők azért kételkednek a médiában feltűnő szereplők igazában vagy szavahihetőségében, mert megszokták, hogy a magyar mainstreamben sok a hazugság.

A megrendezett kukoricalopástól nagyon sokáig lehetne sorolni azokat az eseteket, amikor kiderült, hogy a riporterek és a szerkesztők becsapták a nézőket - mondta S. Takács -, akik szépen lassan, sajnos teljes joggal, teljesen elveszítették a bizalmukat az újságírókban.

Az OTS készítőinek az első évben ezzel az általános nézettel kellett megküzdeniük a hitelességért. Miközben filmjeik hónapról hónapra gyarapították törzsközönségüket a Spektrumon, a BBC és a CNN átvette burmai anyagukat, majd az Európa Tanács is kitüntette őket a munkájukért, és egyre többen lettek büszkék rájuk itthon is.

Ez egy kötéltánc - magyarázták -, és bár igyekszel maximálisan tájékozódni, végül úgyis csak a megérzéseidre kell hagyatkoznod, ha nem szeretnél lezuhanni, a te döntésed, hogy mit kezdesz az információval. Útrakészen álltunk a vízummal a kezünkben Pakisztánba, amikor kiderült, hogy a fixerünket, aki tolmácsolt és segített volna nekünk a forgatáson, fejbe lőtték, amikor egy drogcsempész útvonalat próbált épp feltérképezni. Döbbenten álltunk, és végül nem utaztunk el. Lehet, hogy hiba volt, lehet, hogy életünk legjobb döntése, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

A kérdésre, hogy miért nem forgatnak Magyarországon, azt felelték, hogy több mint négyezer újságíró van Magyarországon, miközben nagyon keveseknek adatik meg, hogy a világ legtávolabbi pontjairól hozhatnak haza történeteket, ezért semmiképp sem adnák fel azt a havi egy órát, amikor ablakot nyithatnak a világra, kicsit görbe tükröt is tartva a nézőknek.

Van egy másik oka is annak, hogy egyelőre nem szeretnénk Magyarországról filmet készíteni - mondta Cseke -, méghozzá az, hogy szeretjük a függetlenségünket, és nem szeretnénk bekerülni semmilyen skatulyába. Márpedig ha itthon bárki bármiről bármit mond, azt rögtön elkönyvelik egyik, vagy másik politikai oldalra, és már nem önmagában mondott valamit, hanem egy politikai tábor oldalán.

Ezt végtelenül megalázónak érezzük - egészítette ki kollégáját S. Takács -, ezért sokszor inkább kussolunk, és mesélünk a burmai helyzetről vagy újabban a törzsekről, tőlük is rengeteget lehet tanulni a normális együttélésről.

A selejt bosszúja – ezekkel a szavakkal jellemezte a közmédiában dúló viszonyokat a Távirati Iroda ura a január 2-i „eltűntetett tüntetés” kapcsán. Meglepően éleslátó és önkritikus leírása ez az uralkodó politikai logika egészének: selejtes folyamatok során selejtes emberek hoznak selejtes döntéseket.

Kép: Carelman: Coffeepot for Masochists, http://impossibleobjects.com

Mi a Milla és mi nem? Minek kellene lennie a Millának? Mi az üzenet? Mi ezt a vircsaft egyáltalán? Milla kiskáté…

A hatalom legerősebb civil kontrollja ugyanis igazából én magam vagyok. Én vagyok az a választó, aki vagy hagyja magát megint megvezetni, vagy nem. Én vagyok az az állampolgár, aki vagy várok arra, hogy megoldják helyettem a problémákat, vagy a saját kezembe veszem a problémák megoldását. Én vagyok az az ember, aki vagy teszek valamit, nap mint nap a közösségért, vagy nem történik semmi.

Először is nagyon köszönjük azoknak, akik már segítettek! Fantasztikus érzés volt látni, hogy milyen sokan, milyen sokat áldoztatok a tüntetésen a költségeinkre.

A nehezén túl vagyunk, de még mindig hiányzik a költségek kb. harmada negyede.

Segíts kérlek!

Itt vannak a költségek és bevételek március 23-én:

Kérjük segíts összedobni a hiányzó 482.407 Forintot!

A számlaszám:

Torsa Mátyás
Raiffeisen bank:
belföldről: 12010628-00161334-00100005
külföldről (IBAN): HU 79 1201 0628 0016 1334 0010 0005
Swift kód: UBRT HU HB

Paypal-en keresztül:

Torsa Mátyás

Nekünk, a hatalom nélkülieknek, civileknek, állampolgároknak kell megállapodnunk egy nemzeti minimumban. Egy olyan nemzeti minimumban, amit számon kérünk minden olyan politikuson, mozgalmon, párton és pártszövetségen, amelyik a szavazatunkra ácsingózik. És nem csak a szavazófülkében követeljük meg az ehhez való ragaszkodást, hanem előtte és utána is minden áldott nap.

A független állami intézmények társadalmi felértékelődését előmozdítani, úgy gondolom, minden civil szervezetnek érdeke. Véleményem szerint három kérdésben kell előre lépni az első adandó alkalommal, ami persze nem tudom, hogy mikor jön el. Egyrészt le kell vonni és a törvényekben érvényesíteni kell az elmúlt évtizedek szabályozási tanulságait, másrészt a kinevezésekben a politikai ingát meg kell állítani, harmadrészt a lehető legmagasabbra kell tenni e szervezetekkel szemben a szakmai elvárásokat. Mindezt természetesen a civilszféra önmagában nem tudja véghezvinni, de amit nem tud maga megtenni, azért mindenképpen lobbizhat.

Hogy a jelenlegi és a volt kormánypártok még a Harmadik Köztársaság lebontásának hisztérikus hónapjai során is képesek fenntartani évtizedes együttműködésüket – mi bizonyíthatná ennél jobban e pártok kétségbeejtően eltorzult viszonyulását hatalomhoz és demokráciához?

A magyar költségvetési politika a rendszerváltás óta erősen ciklikus, e ciklusokat pedig alapvetően a négyévente, szabályszerűen ismétlődő választási évek alakítják. Amennyiben külső kényszer (például IMF-hitel feltételei) nem térítették el ettől a döntéshozókat, úgy a választásokat közvetlenül megelőző évben az államháztartás hiánya rendre nőtt, a választások utáni két évben viszont tipikusan csökkent az erőteljes szigorítás miatt.

A jogállammal kapcsolatos érdektelenség, a közélet kommercionalizálódása, a fiskális alkoholizmus és a szolidaritás hiánya nemcsak politikusi, nem is csak állampolgári, hanem közös felelősség. A politikus logikája a hatalom megszerzése és megtartása – azaz elítélhető módon a pártok érdekeltek voltak az előbbiek politikai programba ültetésében –, de az állampolgárok sem a józan bölcsesség, hanem rövid távú érdekeik mentén választottak. Holott lett volna lehetőségük „józan döntésre” – minden választáson volt ilyen alternatíva. Az „érdekközösségek” és az „egységes politikai osztály” mögött tehát szavazók, a magyar társadalom áll.

Így jön létre az az egyedülálló helyzet, amelyben a harcoló felek – a jobboldali kormány, a balközép ellenzék és a „Birodalom”  képviselője, az EU-IMF kettős – halálos ölelésben forrnak össze, miközben egyet gondolnak. Mindhárom pólus megszorításokat akar, költségvetési egyensúlyt, a szociális rendszerek leépítését.

Az egymást gyűlölő „jobb elemeknek” ez a konszenzusa erkölcsileg is egységes abban, hogy a szegénységet a szegények – vagy finomabban: az általános társadalmi felelőtlenség – nyakába varrja, és a társadalmi támogatás (segélyezés stb.) megszüntetésével akarja (a piac közvetítésével és a „kemény munka”, a „vállalkozó szellem” magasztalásával) enyhíteni.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat lenyúlja a köztereket, de ad belőle, ha jónak látja. Vagy nem, ha úgy akarja. Nagyjából így foglalható össze a március 15-i tüntetésünk helyszíne körüli két hónapos mizéria.

Az LMP joggal beszél jogtiprásról, a befoglalt, ám semmire nem használt területekről való lemondás kádári logikát követő, nagyvonalúnak gondolt, de gyomorforgatóan kisszerű játékairól.

Nem érdekel bennünket, hogy a kormány mit gondol a saját eljárásáról, hogy miként tetszelegnek az illetékesek egymás előtt a Jó Király szerepében, hogy megijedtek-e a Millától, vagy azt hiszik, hogy végül is tisztességesen jártak el. A gyülekezési jog alapvető állampolgári jog, és nem a hatalom által gyakorolt kegy. 

A Milla megkapta, ami jog szerint megillette. Akármi is az ok emögött, ezt a lehetőséget szeretnénk megnyitni azon szervezetek felé, akik továbbra sem tudják gyakorolni alapvető gyülekezési jogukat.

Ezért minden demokratikus civil szerveződésnek, állampolgárnak felajánljuk, hogy segítünk a Kormány jogtiprásával szembeni jogi fellépésben, és segítünk a jogi eljárásnál gyorsabb eredménnyel kecsegtető nyomásgyakorlásban, a közt szolgálni rendelt, de magukat kiskirályoknak gondoló hivatalnokokkal szemben.

Ha nem tudsz március 15-én a kormány önkényes területfoglalása miatt tüntetni, keress minket, segítünk. 

szamizdat2010@gmail.com

A csupán adócsalással megélni képes választópolgárok nem kérhetik számon a politikai osztálytól azt, hogy miért nem a leggondosabb gazda módjára bánik a közpénzekkel. Ez a kádári örökségen is alapuló társadalmi szerződés termelte ki azt a  hipokrita parazita mentalitást (közpénzekből ellenszolgáltatás nélküli gyarapodni), amelynek jegyében  a pártok nem a közjót maximáló programokkal, hanem a választópolgárok korrumpálásával kerülnek hatalomra.