Tegnap "A támogatás ára" címmel közöltünk egy vitaindítót arról, hogy mit tartunk a választók és az Orbán rezsimet leváltani készülő pártok közötti megegyezés új minimumának. Ezúttal Csigó Péter szociológus válaszát közöljük. Továbbra is várjuk a válaszcikkeket írásban a nemzetiminimum@gmail.com címre, vagy videóüzenet formájában a http://alternativelnok.blog.hu/-ra!
Az új politikai minimumról szóló vitában elhangzó vélemények a szerzők sajátjai. Nem feltétlenül egyeznek a Milla szervezői csapat tagjainak véleményével, és valószínűleg nem vágnak egybe a Milla Facebook csoport majd 100.000 lájkolójának ezerféle véleményével.
Kétség sem férhet hozzá, hogy január 2-a, az előző két hét történéseit megkoronázó (majdnem) össz-ellenzéki tüntetés napja, fordulópontot jelent a Fidesz-rezsimmel szembeni politikai ellenállás történetében. E fordulópont jelentőségével ma minden rendszerellenes erő tisztában van. Székely Tamás, a tüntetést szervező Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke, a demokratikus erők „választási nagykoalíciójáról”, és az „ellenzéki kerekasztal” újraszervezéséről beszél. Mesterházy Attila a tüntetés napján felhívásban jelenti be, hogy a „demokratikus ellenzék parlamenti és parlamenten kívüli pártjai, civil szervezetekkel együtt tüntetnek az Operaház előtt az elmúlt másfél év hatalmi tobzódása ellen.” A tüntetésen részt vevő Gyurcsány Ferenc televíziós interjúkban hozza a közvélemény tudomására, hogy a megmozdulás egy kulcsfontosságú lépést jelent a demokratikus ellenzék megalakítása felé. Schiffer András a tüntetés után, egy napilap szerint, „még a Gyurcsány-párttal való együttműködést sem zárta ki”, és kijelenti, hogy „az 'orbáni rezsim vadhajtásainak' visszanyesése érdekében mielőbb meg kell kezdeni a tárgyalásokat az MSZP és az LMP között a megegyezés minimumairól”. Az új, demokratikus ellenzéki minimum kiépítéséhez, az érintett szereplők nagy részének meggyőződése szerint, félre kell tenni az eddigi ellentéteket, hogy megvethessék az új demokratikus konszenzus alapjait. Ehhez, ahogy a volt szocialista kormány főtanácsadója, Gréczy Zsolt fogalmaz, Székely Tamással egyetértésben: „az LMP-nek abba kell hagynia a technikai koalíció emlegetését és a közös javaslatokat a Jobbikkal, továbbá a gyurcsányozást”. Jól érzékelhetően ez az új közmegegyezés formálta Tamás Gáspár Miklós december 31-i beszédét is, amelyben a majdani Negyedik Köztársaság kontúrjait a '89-es demokratikus ellenzéki alapokra (vissza)helyezkedve rajzolta meg.
Vannak helyzetek, s ez a mostani talán ilyen, mikor mintha minden láthatatlan erő azon dolgozna, hogy egy politikai közösség tagjai alapjaiban értsék félre élethelyzetüket. Éppen ezért ki kell mondanunk: a szellem, a '89-es demokratikus ellenzék és az ellenzéki kerekasztal szelleme, amelyet ma politikusok és civilek közösen idéznek meg: egy kísértet. Egy hallucináció, ábrándkép, amelyet követve beleképzelhetjük magunkat a demokratikus köztársaság megalkotásának hősies történetébe. Ábránd vagy sem, kérdezhetnék most sokan, de mégis: miért fosztanánk meg magunkat legalább a reménytől? Miért ne kínálhatna a sors egy új, egy második lehetőséget arra, hogy közösen, ellentéteinket félretéve, kidolgozzuk azon konszenzuálisan elfogadott demokratikus kereteket, melyek között életünk dolgait bonyolítani kívánjuk? Azért, mert a politikában, ahogy az életben, csak új lehetőségek adódnak, és nem második lehetőségek. Ha a történelem ismétli is önmagát, ezt legtöbbször, ahogy régről sejtjük, bohózat formájában teszi. Ha 2012 január 2-a fordulatot jelentett a Fidesz-ellenzék történetében, ez azért van így, mert e ponton fordulhat a rendszerrel szembeni civil ellenállás története bohózattá.
A „demokratikus ellenzék újjáalakításáról” szóló bohózat forgatókönyve készen várja, hogy eljátsszák. Az első felvonásban, 2012 tavaszán, a szereplők kidolgozzák a demokratikus minimumot, a Negyedik Köztársaság konszenzuális alapját. Minden demokratikus ellenzéki párt és civil szervezet aláírásával kötelezi magát az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartására, a pártfinanszírozás nyilvános ellenőrzésének megteremtésére, a leszakadó szegények integrálására a társadalmi közösségbe, a plurális médiarendszer garanciális feltételeinek kidolgozására, és így tovább. A második felvonásban – a bohózat legszórakoztatóbb részében – a fenti demokratikus minimumot rögzítő szándéknyilatkozatot egy új társadalmi szerződés formájában írják majd alá az ellenzéki politikusok és a demokrácia iránt elkötelezett állampolgárok. A roadshow főbb eseményei DEMOKRATIKUS ELLENZÉK tacepaok alatt, Mesterházy Attila és Gyurcsány Ferenc celebrálásával zajlanak majd. Felejthetetlen kép lesz, biztosan. Végül, a szomorújátékba forduló harmadik felvonásban, a demokratikus ellenzék közösen állított képviselőjelöltjei rendre elbuknak, mivel egy töredékét lesznek csak képesek megszerezni a szavazóképes társadalom egyharmadát kitevő, a választójogával élni kívánó, de preferenciáiban és részvételében bizonytalan tömegnek.
Ne felejtsük el, eddig sem az MSZP, sem a DK, sem az LMP nem volt képes profitálni abból, hogy majd kétmillió szavazó otthagyta a Fideszt másfél év alatt. Ha most az LMP együttműködésre lépne a parlamenti ellenzék baloldali pártjaival, egyikük sem kerülne közelebb egy lépéssel sem a 2014-es választási sikerhez. Ráadásul az LMP hirtelen összebútorozása az MSZP-vel és a DK-val ellentmondana annak a kiváló politikai érzékről tanúskodó döntésnek is, amellyel a párt nemrég kilépett a parlamenti politizálás keretei közül. A következő két év során az LMP-nek ezt az irányt kellene követnie: civil társadalmi szervezetekkel, és nem politikai pártokkal kellene együttműködésre lépnie. Ha az LMP 2012-ben és 2013-ban a Fideszt leváltó politikai koalíciókban gondolkodik, könnyen veszélybe sodorhatja mindazt, amit a bontakozó civil ellenállás ma ígérhet. A jelen legnagyobb ígérete nem az, hogy most „megfogható” a Fidesz, hanem ennél sokkal több: hogy a magyar civil társadalom szereplői együttesen fogalmazhatják meg követeléseiket az elmúlt húsz évben bebetonozódott politikai elittel szemben, s e követelések mentén civil programot és (a mai LMP súlyát messze meghaladó) civil politikai képviseletet építhetnek ki. 2012 és 2013 kulcsszava tehát a civil együttműködés, nem pedig a demokratikus ellenzék.
Közhely – emellett a kortárs társadalomtudomány egyik legizgalmasabb témája – hogy a szavaknak hatalmas erejük van: minél többször használjuk a „demokratikus ellenzék” kifejezést, annál nagyobb eséllyel hisszük el, hogy az valóban létezik. Annál nagyobb eséllyel hisszük el, hogy a Negyedik Köztársaság demokratikus minimumfeltételeinek kidolgozásában most, 2012 tavaszán, azokkal kell együttműködnünk, akik e minimumfeltételeket minden önkorlátozás nélkül gyalázták meg a rendelkezésükre álló két kormányzati ciklus alatt. Minél többször hivatkozunk a demokratikus ellenzékre, annál könnyebben söprünk félre minden ellenvetést mint primitív „elmútnyócévezést”. Ez pedig hatalmas baj lenne. Ha a civil szervezetek – az LMP, a Milla, a Szolidaritás, a Hallgatói Hálózat, és mások – nem látják be, hogy a „demokratikus ellenzék” szocialista utódpártjai ma (még) nem demokratikus pártok, és ha azelőtt kívánnak ellenzéki kerekasztalt alakítani, hogy maguk (egyenként vagy közösen) képesek lennének előállni egy kidolgozott, elveiben és megvalósítási tervében koherens programmal, könnyen az MSZP és a DK politikai ellentámadásának mellékszereplőivé silányíthatják magukat.
A civil szervezetek talán akkor teszik a legjobban, ha a demokratikus ellenzék és az ellenzéki kerekasztal fogalmait a szájukra sem veszik. Ma nem az ellenzéki koalíciózás idejét éljük, hanem a programépítését. Ennek lehetőségét csírájában fojthatja el a demokratikus ellenzéki összefogás hamis gondolata, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert hamisan sugallja, hogy a demokratikus ellenzék 2014-ben győzhet – ez a koalíció, ha győz is, a szocialista utódpártok jelenléte miatt nem lesz „demokratikus”. Másrészt pedig azért, mert lehetetlenné tesz egy, a programalkotás szempontjából alapvető különbségtételt: a Fidesz-ellenes koalíció és az establishment-ellenes demokratikus civil összefogás közt. A demokratikus civil mozgalomnak ma nem egy, hanem két programot kell megalkotnia, amelyekben lerakhatja a két fentebbi – egymással össze nem mosható – politikai összefogás alapjait. A következőkben e két program kidolgozásának feladatára térnék ki röviden.
Az első az LMP által felvetett „technikai koalíció” programja, amelyet, Gréczy javaslatával szemben, nem elfelejteni kell, hanem részletekbe menően kidolgozni. Az eredeti gondolatkísérlet arra mutatott rá, hogy az összes ellenzéki párt „technikai” koalíciója leválthatja a Fideszt. Természetesen a Jobbik részvétele egy ilyen koalícióban mind morális, mind stratégiai okokból erősen megkérdőjelezhető lenne. Ennek ellenére sem szabadna elfelednünk azt a gondolatot, hogy a Fidesz-ellenes politikai koalíciónak 2014-ben nem feltétlenül kell egy 4 éves kormányzati ciklusra készülnie, még akkor sem, ha csak civil és baloldali pártokból áll. A technikai koalíció gondolatát alkalmazhatjuk az MSZP, a DK, az LMP és más civil pártok majdani együttműködésére is. Könnyen elképzelhető például, hogy az LMP-s szavazók, és kiváltképp a mai bizonytalan szavazók, nem szavaznának egy 4 évre szóló koalícióra, ha abban Gyurcsány is részt vesz, de kiegyeznének a volt miniszterelnök jelenlétével egy „technikai” koalícióban, tudván, hogy a néhány hónappal később megtartandó új választásokon a pártok már külön listákon, külön jelöltekkel indulnak. Nem életképtelen tehát a gondolat, hogy a Fidesz utáni első Országgyűlés működését korlátozhatná az Orbán-féle kisiklás korrekciójára: a politikai versenyt kiiktató szabályok eltörlésére , a bebetonozott pártkatonák eltávolítására az állami intézményekből, a sajtószabadság kereteinek biztosítására, minden olyan törvény eltörlésére, amely a jövőbeni kormányokat megbénítja és így korlátozza a jövő népszuverenitását a jelen – hol van már ez az állítólagos jelen! - népszuverenitásának nevében.
A demokratikus civil mozgalom katalizátorává válhat e negatív koalíciónak, s ennek egyetlen lehetséges útja, hogy a civilek kidolgozzák és nyilvánosságra hozzák azokat a törvényeket, amelyekkel a „technikai koalíció” által alkotott kormány a jövőben érvényteleníteni fogja a Fidesz Harmadik Köztársaságot felszámoló intézkedéseit. A technikai koalíció nem megvalósíthatatlan, ha az összes, a koalícós kormány által meghozandó törvény nyilvánosságot kap a választások előtt – köztük a parlament önfeloszlatásáról és idő előtti választások kiírásáról szóló törvény is. Nyilvános törvényjavaslatokra van szükség, és a felmerülő rengeteg jogi és politikai probléma megoldására vonatkozó javaslatokra. Hogyan lehet eltörölni egy törvényt anélkül, hogy újat állítanánk a helyébe? Térjünk vissza a törvény elődjéhez? Helyezzük paritásos kontroll alá a „felszabadított” állami intézményeket a következő kormány megalakulásáig? Találhatók-e semleges, a technikai koalíció gondolata mellett elkötelezett egyéni képviselőjelöltek? Vagy a résztvevő pártok politikusai rotálódjanak körzetenként? Mi garantálja (a felek kölcsönös utálatán kívül, ami persze lehet hogy elég), hogy az előre nyilvánosságra hozott törvényeken kívül semmi mást nem fogad el a „technikai” országgyűlés? E kérdésekre a demokratikus civil mozgalomnak koherens válaszokkal kell rendelkeznie – amelyek nyilvánosak és az előzetes negatív törvényhozási folyamat során megvitathatók. Ma a demokratikus civil mozgalom alapvető érdeke, hogy a technikai koalíció törvényalkotását mintegy előre lemodellezze, nyilvánossá tegye, megvitassa az érdekelt partnerekkel és a közvéleménnyel – és a lehető legkésőbbi időpontig kitolja a választásokon induló politikai szereplők csatlakozásának lehetőségét.
A programalkotás másik, a fentitől elkülönített ágának azzal kell foglalkoznia, hogy egy szabad választásokat és demokratikus politizálást lehetővé tevő – jelenleg nem létező – rendszerben a civil mozgalomból kinövő politikai pártok milyen programot képviselnének. E civil program, lényege szerint, csakis az establishmenttel, a pártok körüli gazdasági oligarchiával, a látszólag demokratikus színfalak mögött zajló botránnyal, és különösen a 2000 óta tartó „zavaros időkkel” szemben fogalmazhatja meg magát. E civil megközelítés is elveti a demokratikus ellenzék népfrontos gondolatát – ehelyett az MSZP-SZDSZ és a Fidesz-KDNP kormányok közti azonosságot, folytonosságot hangsúlyozza. S valóban: megannyi társadalmi mező sorolható fel, a média vagy a monetáris politika ellenőrzésén át az erőszakszervezetek politikai használatáig, a kormányzati hatalomkoncentrációig, a populista látványpolitizálásig vagy a segélyért munka programig, ahol a 2/3-os Fidesz-hatalom szinte csak learatta a korábbi kormányok idején elvetett magvak termését. A fideszes-szocialista establishment általános elutasítása azonban értelmetlen, ha nincs felkínálható civil alternatíva. Ez az alternatíva már nem az Orbán-kormány által felfüggesztett demokráciáról kell, hogy szóljon, hanem egy működő demokráciában felteendő alapvető kérdésekről: munkavállalói jogokról, a hazai kis- és középvállalkozások helyzetéről, a szegénységben élők sorsáról, az oligarchia és a korrupció felszámolásáról, a globális piacon való versenyképességünkről, ennek oktatási, egészségügyi és humán tőke feltételeiről, a nemzeti szuverenitásról, egyszóval, a minden tagot egyenértékű állampolgárként elismerő politikai közösség újrateremtéséről, vagyis : a Negyedik Köztársaságról, és annak helyéről a kapitalista demokráciák globális versenyében.
A demokratikus civil alternatíva megfogalmazásához nem ellenzéki kerekasztalra, hanem civil kerekasztalra van szükség. Megengedhetetlen, hogy egyes civil szerveződések ma úgy utasítják el a parlamenti politika egészét, hogy eközben az Országgyűlésben mégiscsak ott ül (ült) egy civil politikai párt. Érthetetlen az is, hogy az LMP a saját, létező programját miért nem vitte még ki megvitatásra a civil társadalom megmozduló szervezeteihez. Ma az alapkérdések megvitatása lenne a civilek dolga, akiknek programokat kell építeniük, nem pedig politikai szövetségeket és kényszerpályákat. Nemcsak azért, mert a civil program ma még inkoherens és kontúrtalan, hanem azért is, mert a szocialista utódpártoknál még a szándék sem látszik arra, hogy egy valóban demokratikus alternatívát dolgozzanak ki. Tényleg, mitől lennének a mai MSZP vagy a DK „demokratikus” pártok? Átláthatóvá tette-e 2010-ben (az akkor még egységes) MSZP működésének és kampányának finanszírozását? Mi mutat arra, hogy e pártok szembe tudnának fordulni a velük egybefonódott, drága állami beruházásokból élő gazdasági oligarchiával? Van-e bármi esélye annak, hogy hatalomra kerülésük esetén a közpénzekből az orvosok teljesítményarányos fizetését, a tanárok állandó továbbképzését, az iskolák felszerelését, a társadalom alatt élő egymillió ember integrációját fogják finanszírozni, és nem a piaci ár kétszeresébe vagy sokszorosába kerülő autópályákat, metrót, PPP-projekteket és díszkövezett főtereket? Az MSZP és a DK egy percig sem gondolhatja, hogy a civil szereplők többsége el fog tekinteni attól, hogy válaszoljanak az ehhez hasonló, igen kényelmetlen kérdésekre. Ha a civil oldalon a következő két évnek a programépítésről kellene szólnia, a szocialista utódpártok tölthetnék ezt az időszakot a – még el sem kezdett – önvizsgálattal, önbírálattal, fiatalítással, megújulással. (Ezt a lehetőséget, ahogy arra TGM utalt, a Fidesz is meg fogja majd kapni.)
A politikai összefogás 2014, és nem 2012 kérdése. Ki tudja, mi történik még addig egy olyan országban, ahol hetente íródik felül minden játékszabály? Lehet, hogy az MSZP és a DK kettesben, a civilek és a Jobbik nélkül is képesek lesznek leváltani a Fideszt. Lehet, hogy az LMP, vagy egy új civil párt, vagy a civil összefogás válik majd a vezető ellenzéki erővé. Lehet, hogy csak egy technikai koalíció győzhet, és sajnos az is lehet, hogy nem lehet demokratikus úton leváltani a Fideszt. Ne feledkezzünk el arról, hogy a regnáló rezsim a hatalom megtartása érdekében önkorlátozás nélkül teszi majd meg a lehető legsötétebb és leggonoszabb lépéseket is. Az utolsó pillanatban is átírhatják a választási törvényt, a jelenlegi törvényre alapuló ellenzéki stratégiákat megbénítandó. Álbaloldali, álellenzéki jelöltek tömegét indíthatják egyéni körzetekben, hogy széttördeljék az ellenzéki szavazótábort. Koalícióra léphetnek a Jobbikkal, amelynek választási programját mára lényegében megvalósították. Ha a Fidesz ebben sikerrel jár, Magyarország egyetlen esélye a túlélésre a kormányt mindennek ellenére is féken tartani bíró, autonóm civil társadalom lesz – ezt pedig nem szabad kockára tenni elhamarkodott politikai koalíciókkal.
Ma, amikor egyetlen lépés választ el minket attól, hogy a kormány létrehozza a cigány kényszermunkatáborok országos hálózatát, amikor egy lépésre vagyunk az államcsődtől, amikor az Európai Unión belüli teljes politikai elszigetelődésünk már ténykérdés, a demokratikus civil társadalom a Negyedik Köztársaság legfőbb letéteményese, és a mai helyzetben nem köthet politikai koalíciót az ország korábbi tönkretevőivel a mostaniakkal szemben. Ma, 2012-ben, civil ellenzékre, civil kerekasztalra, civil programra, civil összefogásra van szükség: arra, hogy civil szervezetek tucatjai együtt dolgozzák ki a magyar civil társadalom politikai képviseletének alapjait. A demokratikus ellenzék ideája pedig kerüljön oda, ahova való, közös történelmi emlékezetünk üresen kongó panteonjába.
Csigó Péter
szociológus