A jogállammal kapcsolatos érdektelenség, a közélet kommercionalizálódása, a fiskális alkoholizmus és a szolidaritás hiánya nemcsak politikusi, nem is csak állampolgári, hanem közös felelősség. A politikus logikája a hatalom megszerzése és megtartása – azaz elítélhető módon a pártok érdekeltek voltak az előbbiek politikai programba ültetésében –, de az állampolgárok sem a józan bölcsesség, hanem rövid távú érdekeik mentén választottak. Holott lett volna lehetőségük „józan döntésre” – minden választáson volt ilyen alternatíva. Az „érdekközösségek” és az „egységes politikai osztály” mögött tehát szavazók, a magyar társadalom áll.

Január elején "A támogatás ára" címmel közöltünk egy vitaindítót arról, hogy mit tartunk a választók és az Orbán rezsimet leváltani készülő pártok közötti megegyezés új minimumának. A vitában eddig megszólalt többek között Csigó Péter, Rácz András, Vágó Gábor, Kálmán László, Sarnyai Zsolt és sokan mások (folyamatosan frissülő lista itt ---> ). Most az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA)  cikkét közöljük. Továbbra is várjuk a válaszcikkeket írásban anemzetiminimum@gmail.com címre, vagy videóüzenet formájában ahttp://alternativelnok.blog.hu/-ra!

A kormányzás félidejéhez érkezve továbbra is magas a bizonytalanok száma, a hagyományos pártpolitikai szereplők mellett pedig a 2010 tavasza után létrejött új civil mozgalmak, szervezetek sem tudták áttörni a széles értelemben vett állampolgári érdeklődés ingerküszöbét. A kezdetben a jogállam védelme mentén szervező mozgalmak nemcsak tematikájukban bővültek, hanem megszólalásaik már egy általános „politikai rendszer-válság” diskurzus felé mutatnak. Míg egy éve a demokrácia intézményeinek lebontásával szembeni ellenállás állt az új politika középpontjában, addig március első napjaiban az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla), a Hallgatói Hálózat (HaHa) és a Védegylet már a következő „köszöntővel” szerveznek közösen konferenciát: „Az elmúlt húsz év során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az aktuális kormányok és ellenzékek nem gátolták, hanem támogatták egymást a demokratikus keretek lebontásában. A mindenkori kormány és mindenkori ellenzéke együttes erővel terelték át látványos politikai küzdelmeiket egy autoriter, antidemokratikus politikai térbe.” Utóbbi gondolat egyrészt felmenti a magyar állampolgárokat a jelenlegi válság kapcsán felmerülő saját felelősségük alól, másrészt pedig – szándéka ellenére – egybecseng a fülkeforradalom jegyében megszületett orbáni politika krédójával, amelynek magva szintén az 1989-et követő demokratikus és közjogi berendezkedés delegitimálása.

Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) nemcsak erre a közvetett párhuzamra és az ebből következő „régi-új” politikai kultúra veszélyeire hívja fel a figyelmet, hanem az indokolt állampolgári önreflexió, illetve a politika és a civilek közötti kölcsönös, egymást kontrolláló bizalom „megteremtése” mellett foglal állást. Reflexiónk végén ennek minimumfeltételeire is javaslatot teszünk.

Lebontott demokrácia 1989–2012? – politikus és állampolgár közös felelőssége

A Milla, a HaHa és a Védegylet „Lebontott demokrácia, kormányozhatatlan ország” címmel 2012. március 2-án konferenciát szerveznek, amelynek felvezetése a következőket tartalmazza: „E mélyben húzódó érdekközösség, az egységes politikai osztály kialakulása kiüresítette a demokráciát, leblokkolta a demokratikus akaratképzés folyamatait. Ez, véleményünk szerint, közvetlenül vezetett el a szakpolitikák és az államigazgatás politikai kézi vezérléséhez, az akarnok közpolitikákhoz, amelyekben a gyors és látványos eredmények elvárása felülírja a folytonos építkezés értékeit.” A gondolat már az LMP vagy a Jobbik 2010 tavasza előtti szókészletéből és politikai öndefiníciójából is ismert – olyan politikai szereplőkéből tehát, amelyek eddig nem töltöttek be kormányzati pozíciót, a kormányzati cselekvés felelőssége még nem alakította tevékenységüket.

Mindezzel nem a politikai osztályra vonatkozó kritika jogosságát kérdőjelezzük meg, hanem a rendszerváltás óta eltelt időszak relativizálása ellen foglalunk állást, hogy ezzel a figyelmet az „alvó” magyar társadalom felelősségére is ráirányítsuk.

Kezdjük az előbbivel: a Kádár-rendszer eladósodási politikájából és egy általános társadalmi tudat válságából érkező Magyarország nyugati integrációját szem előtt tartó politika a rendszerváltás hajnalán általános támogatásra lelt hazánkban. A politikai osztály a szélsőséges pártok megjelenéséig egységesnek mutatkozott a transzatlanti és uniós elköteleződésben, és ezt a választópolgárok szavazataikkal meg is erősítették. A rendszerváltás linearitása azonban már a kezdetkor alapvetően megkérdőjeleződött, hiszen a rendszerváltó folyamatok a demokratikus intézményrendszerek és piacgazdaság együttes kiépítése köré épültek. Claus Offe, német szociológus, 1991-ben amellett foglalt állást, hogy „a két rendszer egyidejű kiépítése szükségszerűen feloldhatatlan ellentmondásokba torkollik. A kapitalizmus előzetes kialakulása és megszilárdulása feltétele a demokrácia sikeres működésének, a demokratikus intézmények kiépítését e feltétel teljesüléséig sokak szerint el lehet, illetve el kell halasztani. Másrészről viszont Kelet-Európában a kapitalizmus kiépítése már önmagában is egy demokratikus keretek közt végbemenő, tudatos politikai projekt. (…) Nem a nyugat-európai mintaországokban »természetes, endogén« fejlődés során kialakult kapitalizmusáról van szó, hanem egy előre megtervezett és a politikai elit által működésbe hozott gépezetről. A piaci viszonyokat és a magántulajdont nem a tőkésosztály alakítja ki és védelmezi, hanem maga az állam a gazdaságpolitikai reformokon keresztül.”[1] Minden egyes húsz-huszonkét éves visszatekintésnek és ítélkezésnek tehát szem előtt kell tartania az előbbieket.

Az elemzés szempontjából azért tartottuk fontosnak a fentieket idézni, hogy megerősítsük, és előre jelezzük: a demokrácia és a szociális „igényeknek” – indokolt esetben – eleget tevő, szabályozott kapitalizmus párhuzamos kiépítése nem lehet magától értetődő, kitérésektől mentes „projekt” egy olyan országban, amely egyrészt komfortosan „belakott” egy, a szabadságjogokat elnyomó rendszert, illetve ezzel párhuzamosan kialakította polgáraiban az állami függőség személyes stratégiáit is.

Sok szempontból ugyanez vár egy Orbán utáni világ rendszerváltóira is: egyszerre kell majd újjáépíteniük a jogállam intézményrendszerét, miközben „létre kell hozniuk” az oligarchikus, számos vonatkozásban államkapitalista jegyeket magán hordozó gazdasági rendszert leváltó transzparens, az állam és piac megfelelő egyensúlyára építő kapitalizmust. Mindezt úgy, hogy közben minden bizonnyal zajlik majd az európai válságkezelés újabb szakasza.

A már említett kádári örökség – számos más tényező mellett – a rendszerváltás után húsz évvel kétharmadhoz jutatta Orbán Viktort. Az elmúlt húsz évben viszonylag kevés politikus törte meg e sajátos és káros magyar értékkontinuitást. Aki kísérletet tett rá, általában megbukott (vö: „szociális népszavazás” 2008-ban), így huszonkét évvel a rendszerváltás után, a transzformáció krízisét mindinkább maga mögött hagyó ország állampolgárainak éppúgy szerepük van napjaink válságában, mint a politikusoknak. A jogállammal kapcsolatos érdektelenség, a közélet kommercionalizálódása, a fiskális alkoholizmus és a szolidaritás hiánya nemcsak politikusi, nem is csak állampolgári, hanem közös felelősség. A politikus logikája a hatalom megszerzése és megtartása – azaz elítélhető módon a pártok érdekeltek voltak az előbbiek politikai programba ültetésében –, de az állampolgárok sem a józan bölcsesség, hanem rövid távú érdekeik mentén választottak. Holott lett volna lehetőségük „józan döntésre” – minden választáson volt ilyen alternatíva. Az „érdekközösségek” és az „egységes politikai osztály” mögött tehát szavazók, a magyar társadalom áll.

Forrás:http://listhamper.com

Új politikai kultúra – régi vonásokkal?

A tárgyalt konferencia meghívója egységesen kezeli a politikai osztályt. Álláspontunk szerint a demokrácia helyreállítóinak jövőbeni köre túlmutat a civil szereplőkön. A 2010 tavasza utáni időszak és hatalomtechnika minden tekintetben cezúra a magyar jogállam- és politikatörténet szempontjából. Véleményünk szerint azonban 2010 nem az évtizedeken át erodálódó demokratikus intézményrendszer állampolgári közöny melletti felfüggesztésének eredménye, hanem egy egészen új korszak kezdete: a jogállamiságot magunk mögött hagyva legitim hatalom helyett egy „illegitim kényszerhatalom” áll az állampolgárokkal szemben.[2]

A regnáló kormány csapdájába lépnek bele az új civil szereplők abban az esetben, ha a részletekben rejlő különbségeket egy antipolitikai érveléssel eltakarják. A demokrata és a szélsőséges pártok, illetve a demokráciát építő, a korrekcióban azonban adós pártok és a jogállamot leépítő politikus homogenizálása nem egy jövőbeni konszenzuális politikai kultúra irányába mutatnak. Hangsúlyozzuk: előbbi esetben nem „tökéletes” pártokról, hanem demokratikus korrekciókkal adós politikai szervezetekről beszélünk, amelyeknek az elmúlt években bőven volt lehetőségük arra, hogy a demokrácia intézményrendszerét erősítsék vagy az érdekérvényesítés csatornáit szélesítsék – akkor is, ha a szorosan vett érintetteken túl a többségi társadalom nem igényelte a demokrácia mindennapos gyakorlatait. Ennek ellenére sem előremutató az orbáni gondolat – „az elmúlt húsz év” mint válság, vagy „az emberrel szembeni politizálás évtizedei” toposzának – más szavakkal történő megismétlése, akkor sem, ha ez már a kormányzó jobboldalra is vonatkozik.

Belátás–bizalom–új demokrácia(tudat)?

Politikus és állampolgár között egy új bizalmi reláció kialakítása lenne a támogatandó gyakorlat, amelynek során a választópolgárok – már akiknek erre egzisztenciális lehetőségük van – önmagukért felelős állampolgárként tekintenének magukra. Belátnák, hogy a társadalmi kohézió („a jó élet”) a felelős gazdaság- és jövőorientált társadalompolitika, illetve a demokratikus intézményrendszer együttese, támogatásukkal pedig nem jutalmaznák azt a politikust, aki ezzel szemben politizál. Márpedig ma az DKP, az LMP és az MSZP egyrészt utóbbiaknak megfelelnek – természetesen nem ugyanolyan mértékben –, másrészt a demokrata pártokat nem lehet egybemosni a kordon- és demokráciabontók pártjával.

A társadalmi normákhoz való viszony és az értékrendszer már 2010 tavasza előtt is egy kelet-európai despotikus rendszerének felelt meg Magyarországon. Ebben közös felelőssége van a politikai osztálynak és az állampolgároknak, azonban egy új típusú állampolgári tudat és politikafelfogás érdekében a szereplőknek kölcsönös kontroll alatt kell tartaniuk egymást. A bizalom megerősítésének alapvető minimumfeltételei az alábbiak:

• szakítás a mindenkire kiterjedő jóléti politika ígéretével,
• a szolidaritáselvű társadalompolitika erősítése,
• szakítás a fiskális alkoholizmus irányába mutató politizálással,
• a politikai osztály és múltjának homogén kezelése,
• a panaszkultúra és a bűnbakkeresés elutasítása,
• a Milla által megfogalmazott minimumfeltételek támogatása.[3]

Valóban, nekünk sem tetszik a rendszer. De nemcsak az orbáni, hanem a másikra mutogatás rendszere sem.